Úgy szerette Isten a világot

Igehirdetés 2003. december 25.

Úgy szerette Isten a világot

Lekció: Lukács 2,1-20
Textus: János 3,16

“Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük az új karácsony ajándékát. Légy áldott a családi otthonunkért, a meghitt pillanatokért, az összetartozás öröméért. Te vagy az igazi ajándékozó, ezért neked köszönjük egymást, az ajándékokat és a lelki családot, a gyülekezetet is. Köszönjük, hogy eljöttél e világba, az Ige testté lett és köztünk lakott, hogy láthassuk dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal. Imádkozunk a karácsony szívbéli beteljesedéséért. Jöjj és töltsd meg szívünket a gyermek Jézus feletti örvendezéssel, hogy általa mi is újra a te fiaid lehessünk! Imádkozunk azokért, akik betegek, foglyok, akik fájó szívvel gyászolnak, akik otthontalanok és akik magányosak; mindazokért, akiknek most nincsen öröme. Könyörülj rajtunk, és add, hogy a te értelmet adó szereteted járja át most lelkünket. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket imánkban! Ámen.

Igehirdetés

Ezt az igét minden református konfirmándus kívülről megtanulja, mert benne az egész Szentírás van összefoglalva. Úgy is nevezzük, hogy “Kis Biblia”, amiről azt tartjuk, jó, ha az ember mindig magánál hordja; viszi a szívében, akár hová vezet is élete útja a világban. Én is megtanultam tizenévesen, s visszatekintve megvallhatom, gyermekként nem nagyon értettem, fogtam fel jelentőségét – inkább csak sejtettem, hogy valóban fontos dolog lehet megfogalmazva benne. Sok évtized eltelt azóta; ma már értem, miért lehet “Kis Bibliának” nevezni. Ezen a karácsonyon szeretném elmondani a testvéreknek, hogy másnak is annyi öröme legyen ebben az igében, mint nekem. Ma már valahányszor hallom, öröm jár át; s minél több évtized száll el felettem, annál inkább így van.

Akkor kezdtem el mélyebben gondolkodni erről az igéről, amikor meghallottam, hogy valakinek konkrét, fizikai értelemben is megmentette az életét. A történet a háború idején játszódott: valakit egy földalatti cellába zártak, egy ablaktalan helységbe, aminek egyetlen nyílása a szellőző volt s az fölfelé nyílott. A bezárt ember hívő keresztyén volt, aki tudta, nem sok van hátra, s ezt az időt arra használta, hogy időről időre elkiáltott egy bibliai igét, hátha meghallja valaki a szellőzőn át odafenn és javára lesz. Egy posztoló katona az őrségben – mintegy a föld alól – meghallotta ezt az igét, s később elmondta, hogy ez mentette meg attól, hogy kárt tegyen életében, mert végső elkeseredésében volt. Én is valahogy így szeretném most “elkiáltani” ezt az igét, hátha lesz, akinek javára válik, ha meghallja.

Nagy töltés van e mondatban. Arról szól, ami a legfontosabb az életben: Isten szeretetéről! Arról a pozitív, teremtő jóságról, mely inkább akarta a valamit, mintsem a semmit – s belőle fakadt mindaz, ami csak van. Nincs senki, aki életében legalább egyszer meg ne kérdezte volna már magától, vagy másoktól is, miért van a világ. Én is feltettem e kérdést először magamnak, aztán egy idősebb, hitben járó testvéremnek is, aki azt válaszolta, a világ Isten túlcsorduló szeretetének a jele. Arra mutat, mondta, hogy Isten nem maradt meg önmagának, egyedül, hanem “átellenest”, társat alkotott: a világot és benne az embert, akit szerethet. Nagyon örültem a válasznak, és ma is így tartom: azért van a világ, és benne az ember is, hogy Isten szeretete megvalósulhasson bennük.

Pedig e szeretet még annál is több, mint a sugárzó nap fénye, mely nem kérdezi, kap-e viszonzást, adja melegét, hanem valósággal “mégis-szeretet”. Olyasmi, amit annak ellenére kapunk, hogy éppen az ellenkezőjére, sötétségre és hidegre szolgálnánk rá. Nincs, aki méltónak mondhatná magát Isteni szeretetére; senki, aki kiérdemelné azt. De van önző, erőszakos és hiú ember, sértődékeny és tekintet nélküli éppen elég – mi is ilyenek vagyunk valamennyien.  Egyikünk sem “érdemel” szeretetet az örökkévaló, szent és tökéletes Istentől. Mi őt csak keserítjük és megbántjuk, visszautasítjuk és semmibe vesszük; ezért mindent érdemlünk, csak nem szeretetet. Ő mégis adja, mindig is adta és ma is adja ezt a szeretetet!

Munkáljon megtérést e végtelen nagy szeretet! Legyen belőle új élet, legyen általa megtisztulás. Mondjon az ember nemet, amire nemet kell mondania, ha csak egyszerűen rosszkedv is az, amibe nagyon beleszeretett volna – vagy bármi más, súlyosabb megtévelyedés, kárt és veszélyt jelentő állapot! Isten szeretete azt jelenti, hogy megpillanthatunk egy lehetőséget, amit eddig nem láttunk, talán nem is akartuk látni. Úgy szerette Isten a világot, hogy – nekünk adta ezt az új karácsonyt, amiben elgondolkodhatunk, úgy kell-e vajon élni, gondolkodni, érezni a világ dolgai felől, mint eddig tettük. Minden nap ajándék, az ünnepnapok különösen azok! Isten “mégis-szeretete”, amit nem érdemlünk, munkáljon bennünk ráeszmélést és lelki megújulást!

Egy napilap karácsonyi számában olvasható egy katolikus megyés püspök írása. Nemrégiben kórházba került, majd pár hét múlva lábadozni utalták a közeli mosdósi utókezelő kórházba, amit éppen a református egyház tart fenn. Leírja, hogy a nagyon szeretetteljes bánásmód, a sok figyelmesség, amit kapott, a jó légkör minduntalan arra emlékeztette, hogy “rokonok” közt lábadozhat, és cikke eme részének ezt az alcímet is adta: “Áldás, békesség!” A szeretet szeretetet fakaszt, és felekezeti határok felett is legfontosabbnak bizonyul ezen a világon!

Isten nem csak “napokat ad napjainkhoz”, nem csak biztató érintéseket közöl, amikor arra nagy szükségünk van, hanem Egyszülött Fiát is adja e világnak. Különös szó ez az “egyszülött” – ezt megint nem értettem gyermekkoromban. Mindenféle kérdéseket tettem fel magamnak, hogy lehet Istennek egyáltalán “fia”, miért csak egy van belőle, és ha egy van, miért adta oda az embereknek?  Évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsem, ez a szó azt jelenti, Páratlan. Senki más hozzá nem fogható! Akkor értettem meg, hogy ezt jelenti, amikor mellétettem a nagy bölcselőket, vallásalapítókat, költőket, tudósokat és hősöket; s végül azt találtam magam is, hogy ő valóban Páratlan, még csak hozzá sem hasonlítható senki.

Ezt a Jézust, aki Betlehemben született, és a Golgotán értünk imádkozott, adta Isten szeretete a világnak! Vajon mivé lesz a kezünkön ez az ajándék, hiszen mi is a megajándékozottak között vagyunk! Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta – vagyis mi valamennyien tanúi vagyunk az ő páratlanságának, Isten-fiúságának; vajon mivé lesz kezünkön ez az ajándék? Mi is elhagyjuk-e őt, vagy szégyellni kezdjük, amint baj származik a követéséből? Megtagadjuk, amint szorult helyzetbe kerülünk? “Feszítsd meg!”- et kiáltunk, amint sokan kiáltják körülöttünk?

Isten Jézusban “fiúsággal” ajándékozott meg minden embert – hogy áll ez bennünk? Erről szól a karácsony, erről szól Isten szeretete: lehetőség! Magad is lehetsz Isten gyermeke! Ha voltál már, csak elszürkült benned, most kifényesedhet; ha sosem voltál, ma elindulhatsz. Milyen más Isten gyermekeként járni az életet! Az ilyet ő maga vezeti, Szentlelkével támogatja, s az ilyennek “minden javára van!” (Róm 8,28) Még az is, ami másoknak csak kárt okoz. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta!

Ezt az ajándékot azonban nem erőlteti rá senkire sem. Megadja nekünk a tisztességet, hogy magunk döntsünk, igent vagy nemet mondunk a Krisztusra. Ez a hit döntése: a mi igenünk nélkül nem fog betuszkolni a mennyek országába maga Isten sem. Méltatlan hozzá minden erőszak. A karácsony is elmúlhat úgy, hogy csak hangulatokkal lett gazdagabb, de szívbéli döntés nem született: veled Uram, vagy nélküled. És ilyen módon üres maradt a főhely, nem lett az övé. “Aki hisz ő benne” – azt jelenti, hogy Isten a mi igenünket várja! Nekünk kell kimondani, hogy megyek Uram, figyelni akarok a vezetésedre, s nem akarok olyan utakra tévedni, ahol nem jársz előttem. Ez a hit igenje! Aki hisz ő benne, az nem a többi emberen méri már magát, hanem az ő igéjén. Aki hisz ö benne, nem akarja minden áron bizonyítani önmagát, hogy mégis csak ér ő valamit, hanem teszi a munkáját rendesen. Aki hisz ő benne, az megtanul kitartani az imádságban, és békesség van a szívében. Mert az ilyen ember azt fogadta be, akinek Betlehemben nem volt hely a fogadóban, mikor megszületett, és nem volt hely halálában sem máshol, csak a bűnözők között – Isten mégis a jobbjára ültette!

” Akik befogadták őt, felhatalmazta azokat, hogy ők is Isten fiaivá legyenek.” Ezt olvassuk (Ján 1,12), és nem csak olvassuk, de tapasztaljuk is! Magunkról felől is, másokról is. Ne legyen hát, aki bezárja szívét őelőtte ezen a karácsonyon. “Nyílj meg szívem, lásd meg jobban, ki fekszik itt a jászolban!” – olyan, akire nekem a legnagyobb szükségem van! Szükségem van, nélküle elvesznék – és ez nem túlzás. Nélküle életem csak a halálomig tart, s tudjuk, mit jelent élő hit nélkül szembenézni az elmúlással. “Ha valaki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ami azt jelenti, van egy olyan élet is, amin nem fog a testi halál, mert nagyobb annál. Nem önmagában nagyobb, hanem azzal együtt, aki “adatott” őneki, akit szívében hordoz, akinek jászolbölcsőjéből “ömlik rá a fény” akkor is, mikor körülötte mindenki csak kesereg.

Itt az egyik környező településen egy nagymamakorú asszony fehérvérűséget kapott, és orvosilag gyógyíthatatlannak nyilvánították. Hívő barátnői összefogtak, hogy megpróbálják vigasztalni, és rendre azzal jönnek el tőle, hogy ő vigasztalta őket – mert ennek az asszonynak van hite, és Jézus él a szívében! Mint megvigasztaltak és mint másokat vigasztalók – így ajánlja magát az apostol is. (2Kor 6,10) A karácsony lényege éppen ebben áll – azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett! (Lk 19,10) Igen, “…aki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Nem csak a fizikai elmúlás lehet az “elveszés”, hanem értelmetlen és üres élet is. A fogyasztói társadalom azt az embert célozza meg, akinek nincs vallása, gyülekezete, ahová tartozna és szolgálna másoknak legalább a jelenlétével – neki csak bevásárló központjai vannak. Az üres szívű ember megpróbál tartalmat adni ürességének a raktár- áruházak polcairól, de minél többhöz jut, annál üresebbnek érzi magát, egész az unatkozó csömörig. Pedig “élhetne” az ilyen is, ha megtelne gondolkodása azzal a ténnyel, mások is vannak a világon, nem csak ő.

Akad, akiknek éppen gyásza van, és egy jó szó felér számára egy simogatással. Vannak, akiknek megbillent az élete egy hibás döntés miatt, és most arra van szükségük, valakivel őszintén megbeszélhessék dolgaikat. Megint mások nem találják helyüket az életben, s már az is érték számukra, ha látják, valaki hűséggel helytáll a maga munkájában. “El ne vesszen” – azt jelenti, hogy megteljen élete igazi tartalommal. A munka legyen munka, a család legyen család, a hit legyen hit – ilyen egyszerű, amiről itt szó van. És akkor az ember boldogan lehet az, ami. Nem fog vérző orral járni a többiek között, panaszokat terhelni másokra ahelyett, hogy levenne terheket emberekről – mert “aki hisz őbenne, az ne vesszen el, hanem örök élete legyen”. Nem csak élete, hanem örök élete! Ugye, értjük a különbséget. Pedig már milyen nagy dolog az is, hogy valakinek egyáltalán van élete. És lehet ennél több is: örök, visszavonhatatlan, Istenben való élete is!

Kívánom, hogy teljen meg szívünk Isten szeretetével ezen a karácsonyon. Mondjunk újra igent a szegénységben érkezett, mégis “egyszülött” Fiúra! Szabjuk hozzá életünket, amit mond nekünk igéjében, s akkor bizonyosak lehetünk, ha lesznek is próbák és talán nyomorúságok is, talán Isten angyalainak jajszói is el kell hangozzanak a világ fölött – de el nem veszünk, mert benne már örök életünk van. Így legyen! Ámen.