Mámorosan élni

Igehirdetés 2000. október 29.
Mámorosan élni

 

Lekció: Ján 15,1-8
Textus: Ján 15,8

„Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek, és legyetek nékem tanítványaim!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk! Nálad bőséges az élet: a mi kezeinken viszont minduntalan kiüresedik és nem egyszer értelmét veszti. Hova mehetnénk máshoz – az örök életnek beszéde nálad van! Szomjas szívünket hozzád hozzuk, az élet forrásához. Bárcsak elmondhatnánk mi is, hogy „megtaláltuk, amit lelkünk kedvel – megragadjuk hittel, s nem bocsátjuk el!”  Megújulásért imádkozunk, szívünk megtisztulásáért: ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket! Jöjj, Megváltó Urunk, szenteld meg ünnepünket – fogadd el hálaadásunkat az új borért, a szüret áldásáért! Adj most igédben mennyei táplálékot, és közöld velünk életújító erődet, áldott Szentlelkedet! Ámen.

 

Igehirdetés

Kevés olyan organikusan egységes kép található a Bibliában, mint az igazi szőlőről szóló jánosi ige, melynek jó részét az előbb felolvastuk. A látomás minden részlete egyetlen pontra, az Atyának a Fiúval való összetartozására mutat. E motívum díszítette egyébként a vert arany, hétágú gyertyatartót a Szentek Szentjében. Az életerő jelképe, hiszen egyetlen tőkéről elágazva sok szőlővessző hozza a bőséges termést – így kiábrázolja azt, amint egy kicsi kezdetből sok-sok élet lesz. A szőlőtőkén, ha egészséges, sok vessző fordul termőre.

A szőlő, és ezt jó tudni – az egyik legrégebben termesztett kultúrnövény. A Bibliában az özönvíz után Noé ülteti először, ami jelképes beszéddel azt jelenti, hogy az emberi történelem ott kezdődik, ahol a szőlőművelés. Ugyanakkor kevés olyan kétértelmű dolog akad a világon, mint éppen a bor: hiszen alkalmas az ünnepi öröm mámorának kifejezésére, ám ha rosszul élnek vele, az élet lealacsonyítására is.

Vegyük most eredeti rendeltetését, és gondolkodjunk az ünnepi öröm mámoráról. Semmiképp sem véletlen, hogy Urunk Jézus a kenyér mellett – ami a „mindennapokat” jelenti, anélkül nemigen tudunk meglenni – éppen a bor jelképét használta a legszentebb pillanat, az értünk való, új szövetséget megkötő (Jer 31,31-33 1Kor 11,25)  áldozata emlékeztetőjéül.

Az ember életét az ünnepi örömért érdemes egyáltalán élni. A költő így kiált fel, mégpedig éppen nagy keserűsége idején: „Lesz még egyszer ünnep a világon…!” Aki nem jut el a „Szentlélek mámorára”, és a kocsma gőze cseppet sem azonos ezzel: hogy jó dolog embernek lenni, ajándék minden perc, amit a nagy Szeretet ad, aki tud új életet is adni a régi, elrontott helyett (s erről az első Pünkösdkor azt mondták, hogy „édes bortól részegedtek meg”) – egyszóval, aki ezt nem ismeri, annak úgyannyira hiányzik a mámor életéből, hogy megkeresi majd – pótszerekben. Evés és ivás mértéktelenségében, a teljesítmény, siker mindenáron való hajszolásában, a testiség vagy a lélek más bódulataiban. Mámor nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes. A mámor nélküli élet belül vesztette el azt a rendeltetését, hogy szétsugárzó öröm, „dicsőség” középpontja legyen!

Aki nem így él, az ítélkezővé válik, saját boldogtalanságát másokon kéri számon – mivel szíve mélyén boldogtalan. Ellenséget vagy üldözőt keres, minduntalan hadakozik – és végül nyilvánvalóvá lesz, amiről egyébként is szó van, hogy meghasonlott önmagával.
Amikor hálát adunk a szüret, az új bor ajándékáért, ahogy ezen a vasárnapon is tesszük, akkor a teljes és üdvösséges élet mámoráért adunk hálát! Azért, hogy Isten szép élettel akar minket megajándékozni, olyannal, ami neki van. Ő ünneppel teljes életet ad nekünk.

Neki volt „szombatja” – a Teremtés könyve szól róla a Biblia első lapjain, hogy ő maga is megpihent – így minket is életének ünnepében akar részeltetni. „Megvan az Isten népének szombatja” – mondja az apostol. (Zsid 4,9-11) Ha nem ebben az ünnepi örömben időzünk, jól tesszük, ha kérjük a kegyelem Urát, oldozzon fel a bűnökből és hiányosságokból, amik miatt nem így élünk. Ő teljes életet akar velünk közölni: azért adta a páratlant, az Egyszülöttet, hogy aki őbenne hisz, ne vesszen el. Ne forgácsolódjon szét, ne üres és értelmetlen, hanem örök élete legyen: igazi, teljes – isteni élete…! (Ján 3,16 2Pét 1,4)

Az elmúlt héten szülők, tanárok és segítők egy este hét órától, fárasztó napi munkájuk végeztével vagy nyolcan összegyülekeztek, és a Református Gimnáziumban éjszaka negyed háromig dolgoztak egy beadandó pályázaton, hogy a diákok jobb feltételek mellett tanulhassanak majd az iskolában. Másnap délelőtt 11 órakor, határidőre – a megfelelő hivatalban, Budapesten beadták a tudásuk legjavát felhasználó értékes pályaművet. Aki ott volt ezen az éjszakán, ingyen és szeretetből, egy jobb jövő reményében a szívében, egy teljesebb élet bizonyosságában adta, amije volt. Akadt, aki az éjszakai munka után kora reggel indult munkahelyére – de mindenki örült, hogy adhatott valamit. Ilyenek a mámorosan szép pillanatok, amikor nem a pénz uralkodik, nem karrier épül, hanem egyszerű, örömteli szolgálattal azt az életet éljük, amit érdemes élni!

A jánosi példázat szerint Jézus az igazi szőlőtőke, a tanítványok a szőlővessző – s ő ezt mondja: „Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek – és így legyetek nekem tanítványaim!” (Ján 15,8) Urunk akarata tehát a termő lélek. Azt jelenti ez, hogy minden terméketlen hiábavalóság az ő gazdagon áradó szeretete ellen vétek. A hiábavaló beszéd, fecsegés-locsogás, mikor csak azért beszélünk, hogy a hangunkat halljuk, az értelmetlen, üres élet, amely nem találja magát, és nem is tesz lépéseket, hogy hol is van az ő igazi énje, a terméketlen csatározás a szomszédokkal, csak azért, hogy megmutassuk, ők a hibásak. Hányszor befészkeli magát a család köreibe is: rokonok egymásnak feszülnek, mert meg akarják mutatni, hogy kinek van igaza. – A meddő hiúság, amiben mindig csak rólunk van szó, más téma már el sem fér mellette. A betegség, amit csupán elszenvedünk, de nem tanulunk belőle semmit, hogy jobban a magunk orvosaivá legyünk; a távollévő harmadik megszólása a háta mögött – mennyi, de mennyi üres és terméketlen foglalkozás!

Közben szép és meleg takarók készülnek, csak itt, a mi gyülekezetünkben az Asszony-kör tagjainak kötőtűi alatt távoli földrészek beteg emberei, gyermekei számára! Az ember elgondolkodik: tényleg csak a száztizenhetedik folytatásban önmagát ismétlő filmsorozat töltheti ki egy idősödő lélek idejét…? Nem kerülhetnének ki keze alól hasznos dolgok, mások javára, ilyen áldott munkák? „Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek!” Aztán ott van az öregek és elaggottak gondozása! Hány keserű lélek, és nincs, aki rájuk nyissa az ajtót…! Özvegyek fölkeresése gyászukban; gyermekmunka – megtalálni azokat, akiknek egyetlen hívó szó kell ahhoz, hogy itt lehessenek közöttünk, gyermekeikkel, unokáikkal! Megannyi szolgálat: aki megkeresi, meg fogja találni a gyülekezetben, mire készítette őt föl az élet Ura – ha már családi kötelezettségeinek eleget tudott tenni, és még mindig maradt ideje, ereje a szolgálatra.

Mi a titka annak, hogy szépen termőre forduljon egy emberi élet? Jézus így válaszol: „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, csak ha a szőlőtőkén marad, úgy ti sem, csak ha énbennem maradtok!” Jézusban maradni annyit jelent, hogy megengedni: ő hordozzon, tartson miket, ahogy a tőke a szőlővesszőt! Nem nagyon szoktuk ezt engedni. Jövünk-megyünk, változtatjuk helyünket, mindig teszünk valamit, ügyekben merülünk el, egyfolytában „aktívan élünk”… Nem hiába mondja azt nekünk: „Maradjatok énbennem!” Amennyi nyugodt percünk van ővele, hogy tényleg „benne maradunk”, nem igyekszünk sehova, nem akarunk, nem tervezünk semmit – annyiban tudja velünk közölni erőit! Mi lenne, ha a lugason a szőlővesszők minden reggel útra kelnének, nyolc-tíz órát loholnának, aztán némi értelmetlen tévénézés után álomba hullanának, s másnap reggel folytatnák a loholást, anélkül, hogy egyetlen percet is a tőke erejével élnének? Legtöbbször éppen így élünk – ilyen abszurd módon! Legyen szándékunkká a belegyökerezés az ő életadó, megváltó szeretetbe!

„Maradjatok énbennem – és én is tibennetek!” – ez a nyugalom és a csend, a békesség és a töltekezés. Tegyük hozzá, hogy a „benne maradás” nincsen események nélkül, hiszen „Az én Atyám a szőlőműves…”, aki a fölösleges vesszőket – lemetszi. Megtisztogatja őket, hogy több gyümölcsöt teremjenek, éspedig beszédei által! Az olvasott és hirdetett igével, meg a látható igével, a terített úrasztalával tisztogat. Amikor ezekkel élünk, mindig rádöbbenünk, ez vagy az nem illik hozzá – aki úgy szeretett minket, hogy önmagát adta értünk a kereszten! Nem fér hozzá egy sereg dolog. Mi talán hangulatért, orgonáért vagy szép beszédért jövünk a templomba – ő pedig azt mondja: Ne tűrj el magadban gyöngéd érzéseket más párja iránt! Azt mondja, ne hordozz engesztelhetetlenséget szíved mélyén régi ellenségeddel szemben. Ne tapadjon a kezedhez olyan pénz, ami nem téged illet. Azt mondja, ne élj bezárkózva, öncélúan, csak önmagadért, mintha te lennél egyedül a világon!

Ugye testvérek, ahogy kimondom ezeket, szinte összerándulunk egyikre másikra. Azonnal fáj – pedig még el sem kezdtük igazán. Ő az ő igéje által tisztogatja övéit. „Ti immár tiszták vagytok ama beszéd által, amit szóltam nektek” – amennyiben meghallottátok, hozzáigazítottátok az életeteket: akkor valóban tiszták vagytok! Mert az ige megtisztít. És ne sajnáljuk, ha lemetsz rólunk egy s más fölösleges, régen túlnőtt hajtást: sokkal több gyümölcsöt fogunk teremni!

A szüretért, az új borért való hálaadásban ma ezt mondja mindnyájunknak: az élet teljességének mámorára vagy hivatva – a Szentlélek szabadságának, szeretetének mámorára! Ne is érd be alantasabb mámorokkal: pótszerekkel, a másnaposság bódulatával, hiszen Urad önmagát akarja veled közölni. Ne maradjon terméketlen az életed – abban dicsőüljön meg Krisztus Atyja, hogy sok gyümölcsöt termesz. Maradj csak mindenkor őbenne, hiszen „Nálam nélkül semmit nem cselekedhettek!” (Ján 15,5) Ő, pedig, az ő ígérete szerint, bennünk marad – akkor pedig sok gyümölcsöt fogunk teremni. „Gyertyatartónk” pedig, amelyen aranyából kiverve ott a szőlőtőke a szőlővesszőkkel – még sokkal szebben fog világítani. Így is legyen! Ámen.