Igehirdetés 2008. március 21. Nagypéntek

Érvényes végrendelet

Lekció: Mát 27,27-53
Textus: Zsid 9,13-18

„Mert ha a bakoknak és bikáknak vére, meg a tehén hamva a tisztátalanokra hintvén megszentel a testnek tisztaságára, mennyivel inkább a Krisztusnak vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő Istennek. És azért új szövetség közbenjárója ő, hogy meghalván az első szövetségbeli bűnök váltságáért, a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét. Mert ahol végrendelet van, szükséges, hogy a végrendelkező halála bekövetkezzék. Mivel a végrendelet holtak után jogerős, különben pedig, ha él a végrendelkező, éppen nem érvényes. Innen van, hogy az első sem szenteltetett meg vér nélkül.”

Imádkozzunk!

Urunk Jézus, szégyenkezve hajtjuk meg fejünket golgotai szenvedésed előtt, mert tudjuk, igaz az, amit énekelünk: mind, ami kín s ütés ért, magunk hoztuk reád. Nincsenek szavaink, sem érveink, csak megrendültségünk és a szívünk fájdalma érted, aki nem úgy szenvedtél, mint mi, akik megérdemeljük, hanem úgy, mint aki szent és igaz, és aki nem korbácsot és szegeket, hanem dicsőítést érdemeltél volna. Bűnbánó szívvel valljuk meg, hogy magunkat látjuk viszont a téged gyalázó, hitetlen tömegben. Mi vagyunk azok, aki rád a szenvedést és a halált hoztuk, és Urunk, e szenvedésért valóban lelkünkben ég a vád. Könyörülj rajtunk és terjeszd ki ránk irgalmadat! Tedd lehetővé, hogy Nagypéntekre emlékezve szívünk megteljen jóságoddal és tisztaságoddal. Megfeszített Krisztus, szólíts most nevünkön és tégy bennünk megújító csodát, adj nekünk új életet! Ámen.

Igehirdetés

Van a Bibliának olyan része, amelyben – Pál szavaival élve – úgy beszél hozzánk a szentíró, mintha Krisztus közöttünk feszíttetett volna meg, s olyan része is, ahol már nem az evangélista, hanem egy másik szerző, egy nagy gondolkodó üdvtörténeti távlatokban látja a nagypénteken történteket, meghúzva a vonalakat a Golgotán történtektől egészen a világtörténeti következményekig. Az elsőre, a friss híradásra példa, amit a Máté evangéliumából hallottunk az imént – valóban olyan a leírt történet sodrása, az apró, életszerű részletek felemlítése, a pár szavas, mégis jellemző idézetek abból, amik ott elhangzanak, mintha magunk is ott lennénk a kereszt alatt. Megrendülten hallgatjuk a híradást, Jézus nagypénteki szenvedésének minden eseményét.

A Zsidókhoz írt levél szerzője évtizedekkel később, mint elgondolkodó, Isten előtt álló és az értelemnek is számot adni akaró teológus értelmezi az eseményeket, mondandóját egyetlen központi fogalom köré építve, ami így szól: végrendelet. Azt mondja, és jól tudjuk, hogy mióta a világ világ, ez valóban  így is van, a végrendelet addig nem érvényes, amíg él az örökhagyó. Csak akkor lép életbe, válik érvényessé, amikor meghal a végrendelkező. Itt fontos megjegyeznünk, hogy a Bibliában a “végrendelet” és a “szövetség” fogalma egyetlen szóval van megjelölve, ahogyan magyar nyelvünkben is mindkét dolgot jelöli a latinból származó, deákos “testamentum” szavunk. Régen azt mondták, amikor valaki életében végrendelkezett, hogy „megcsinálta a testamentumát” – mert a szó általában jelentett írott, jogi értelemben vett egyességet, „szövetséget” – meg annak egy sajátos formáját is, amikor valaki a halála utáni dolgokra nézve kötött írásbeli szerződést az utódaival, vagyis végrendelkezett. Erről a dologról azt mondja, hogy az „első szövetség”, az Ótestamentum, a templomi szertartások idején sem volt érvényes semmilyen megtisztító és megszentelő cselekmény vér nélkül. Mert az ószövetség embere még tudta, hogy a bűnadósság, az ember eladósodása Isten előtt olyan komoly dolog, amit nem lehet néhány dénár leszurkolásával elintézni. Az ember halálosan, véglegesen eladósodott, teljesen elrontotta az életét:  igazából meg kellene halnia, hogy újjá születhessen – de a páskabárány hal meg helyette, annak vére folyik, azt kenik az ajtófélfára, hogy ne jöjjenek be a bosszúállás angyalai a vétkes ember lelkéért.

A Zsidókhoz írt levél szerzője szerint nagypénteken sem kenetes, finom és jó illatú beszédekről, szép prédikációkról, hangulatokról meg érzésekről van szó. A Golgotán vér folyt, mert a halálos eladósodást valaki kifizette helyettünk. „Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló élettől, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtelen bárányén, a Krisztusén.” (1Pét 1,18). Ami azt jelenti, hogy az örökhagyó komolyan gondolja a végrendeletet, a testamentumot, komolyan gondolja a szövetséget. Ahogyan az Ószövetségben nem volt érvényes a megszentelés, csak, ha véresen komolyan gondolták a dolgot, úgy az Újszövetségben pontosan így van: s ha a bakok és tulkok vére engesztelést szerzett, amikor a megszentelendőre hintették, mennyivel inkább a Krisztusé!

Eszünkbe juthat egy francia filozófus nő (S. Weil) dühödt kifakadása, aki tiltakozik, hogy a magunk szenvedéseiről azt mondjuk bibliai szóval, hogy azok „keresztek.” Azt kérdezi e 20. századi gondolkodó, hogyan jövünk mi ahhoz, hogy a magunk szenvedéseit a Jézuséival egyenlővé tegyük, vagy egyáltalán ahhoz hasonlítsuk…! A keresztből egy volt a világ történelmében, azt nem lehet még a szájunkra sem venni súlytalan fecsegésként, meg amulettként (hogy megvédjen a szerencsétlenségektől, ahogy a pogányok teszik) aranyozott bizsu formájában a nyakunkba akasztani, vagy falra tenni dekorációnak, mint egy tájképet. A kereszt a Jézus keresztje – s ne mondjuk azt, ha fáj a hátunk vagy a lábunk, vagy nehéz természetű egy embertársunk, hogy “ez a mi keresztünk” – hanem vegyük komolyan, ami a Golgotán történt: abból egy és nem több volt a világtörténelemben!

Mert az “új szövetség” (Jer 31,31-33) attól érvényes, hogy meghalt az örökhagyó, ennél kevesebb nem teheti érvényessé. Isten a maga részéről ennyire komolyan veszi ezt a szövetséget, és így s ezzel nyit újat az embervilág számára, hogy mi is vegyük ennyire komolyan a vele való szövetségünket! Ne éljünk úgy, mintha Nagypénteken nem történt volna semmi, mintha Jézus nem szenvedett volna, nem csúfolták volna ki, nem köpdösték volna le és nem szögezték volna a keresztfára, átverve a tagjait!

Mit jelent hát az érvényes végrendelet, az érvényes “új szövetség” hatálya alatt élni? Mindenekelőtt azt, hogy mi is vegyük komolyan magunkat. Az igenünk legyen igen, a nemünk legyen nem – vagyis ne legyünk egy kicsit kint is, meg egy kicsit bent is ezen a vérrel kötött szövetségen! Az odaszánásunk legyen odaszánás, a házasságunk legyen házasság, a hivatásunk legyen hivatás. Ha tanítványok vagyunk, akkor legyünk tanítványok és tényleg tanuljunk. Ha szolgálók vagyunk, legyen a szolgálatunk valóban szolgálat. Ha áldozatot hozunk, akkor hozzunk igazán áldozatot. Félszívvel nem lehetünk keresztyének. Fogadalmat téve és aztán háromszor megtagadva azt, mint Péter, mindig megváltoztatott szándékokkal, mindig a kényelmünkhöz igazított igyekezettel élni annyit jelent, mint nem venni komolyan a golgotai áldozatot – azt a drága, szent, ártatlan és tiszta vért, ami ott folyt! Vegyük komolyan magunkat. Egymásnak tett ígéreteinket is tartsuk meg, saját magunknak tett ígéreteinket is vegyük komolyan, és legfőképpen “teljesítsük a Felségesnek tett fogadásainkat” (Zsolt 50,14) – mert Jézus komolyan vett minket Nagypénteken!

Aztán vegyük észre ezenfelül a bennünk élő, ne szépítsük – Jézus-gyilkos tulajdonságokat. Ott a türelmetlenség, mint Júdásban, aki gyorsan akarta hallani a főpap és Jézus „választási tévévitáját”, hisz valami ilyesmit akart összehozni a maga árulásával. Mennyi türelmetlen intézkedés, mennyi egymás szavába vágás, mennyi ki nem várt esemény, imádság nélküli, Isten-telen sietség – mi mindezekkel magunk is átszegezzük őt!

Aztán ott a gúny: “másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni!”  Hányszor van örömünk abból, hogy valakit gyarlóságon kapunk s triumfálunk felette: lám, nem képes valamire. A más kárán való örvendezés, a hát mögötti beszéd, a kárörvendés és az emberek megítélésének sok-sok formája, amivel oly szívesen enyhítünk a lelkünk ürességén és fájdalmas tisztátalanságán… Ez is, látjuk, mind Jézusra zuhog a kereszten.

Aztán a gyávaság, amit Pilátustól látunk. “Nem vagy a császár barátja, ha nem feszíted meg!” – vagyis megy Rómába a küldöttség és beárulunk az uralkodónál, nem szabtál példás büntetést egy országháborítóra. És amint Pilátus karrierjéről van szó, esetleg nem lehet többé helytartó egy világvégi provincia poros fővárosában, azonnal megkorbácsoltatja Jézust és feszítésre ítéli. Csak és kizárólag gyávaságból, állását féltve – ó, mennyi mindent féltünk mi is jobban, mint hogy Jézus mellett kiálljunk, a hit döntését komolyan vegyük, minden konzekvenciájával együtt! Ezeket most észre kell vennünk a kereszt alatt. “Mind, ami kín s ütés ért, magam hoztam reád, Uram, e szenvedésért, lelkemben ég a vád” – ez valóban így is van!

S még a hitetlenség is: “…szálljon le a keresztről, ha Isten Fia!”  Mert az ember csak abban tud hinni, ma különösen, ami sikeres. Ami megjelenik a tévében! Ahol vannak díjak és elismerések és van taps, az igen. De ahol valaki szenved és áldozatot hoz, az nem számít – mert nincs hit. Szálljon le a keresztről és hiszünk neki. Ahhoz már hit kellene, hogy a keresztről le nem szálló, a szenvedést áldozatosan felvevő, csendes hűség is lehet érték, nem csupán a taps és az elismerés. Ahol van hit, ott nem akarnak leszállni a keresztről és nem követelik azt mástól sem. Tudják, hogy az Úr igazi, Szenvedő Szolgája “utált és emberektől elhagyott, fájdalmak férfija, betegség ismerője – akinek nem kívánatos és nem szép az arca, inkább elfordítjuk tőle a tekintetünket” (Ézs 53,3) – mert nem jó a szenvedést és a kínlódást látni, a halált pedig végképp nem.

Igen, vegyük csak észre magunkban a türelmetlenséget, a gúnyt és a kárörömöt, a mások szeretetlen ítélgetését és a hitetlenséget is, ez mind ott a kereszt alatt – és mi ezekkel a nagyon is  köznapi dolgokkal tartozunk azok közé „…akik általszegezték őt…!” (Jel 1,7)

De amikor ezt megtettük, semmiképpen ne álljunk meg itt. Vegyük észre a Jézus áldozatának, a megkötött új szövetségnek érvényességét is, mert mi ennek a hatálya alatt élhetünk. Nekünk olyan nagy kincset hozott megváltó Jézusunk, hogy mi azt soha eltékozolni nem bírjuk. Mindig van belőle, mindig lehet meríteni belőle! Hányan mondják: nem bírom tovább, elég volt – pedig meríthetnének abból a hatalmas kincsből, amit ő hozott. A golgotai kereszt mindenre elégséges jóvátétel, és nincs olyan élethelyzet, amely során ne lehetne belőle meríteni. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Erőt ad a megfáradtnak és az erőtlen erejét megsokasítja. Ha megvalljátok bűneiteket, ő hű és igaz, hogy megbocsássa azokat. Menj el, a te hited megtartott téged – soroljuk-e tovább az erről szóló ígéreteket…?

Merítsünk hát a hatalmas készletből, ami a rendelkezésünkre áll! Ne éljünk úgy, mintha Jézus nem hozta volna meg értünk golgotai áldozatát. Ő gazdag lévén, szegénnyé lett, hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk. Élhetünk úgy, mint a milliomosok! Lelki értelemben megvan mindenünk a boldog és üdvösséges élethez – csak ne vegyük semmibe őt, az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit! Vegyük komolyan áldozatát annyira, hogy élünk belőle! Ne legyen használatlan e kincs, ne legyen hiába az ő szent és tiszta vére-folyása és szenvedése! Ne tegyük a Krisztus keresztjét „hiábavalóvá mi magunkban.” ( )

Így ünnepeljük most a Nagypénteket, szívünkben gyász-pompával. Fejet hajtva a szent szeretet előtt, amely halálosan komolyan vett bennünket. Igaz bűnbánattal fejet hajtva saját Jézus-gyilkos bűneink miatt – hisz magunk is általszegeztük őt számtalanszor. És fejet hajtva, de örömmel és hálaadással is, hogy mindez ott értünk történt, immár a miénk – a véren szerzett új szövetség a megváltottak népéé, és mindnyájan élhetünk belőle új életet! Így is legyen. Ámen.

Nyomtatás