Igehirdetés 2009. augusztus 16.
Sára és Hágár drámája
Lekció: 1Móz 16,1-16
Textus: 1Móz 21,9-21 Gal 4,21-28
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük, hogy ma is sokkal több megköszönni valónk van, mint amit kérnünk kellene tőled. Áldunk a számtalan ajándékért, amivel elhalmozol bennünket: egészségünkért, otthonunkért és szeretteinkért. Megvalljuk, gyakran méltatlanul bánunk azzal, amit tőled kapunk, életünk idejével. Messze vagyunk attól, hogy büszkén fölemelhetnénk fejünket akár csak egymás előtt is, nem hogy előtted. De tudjuk, akármilyen messzire is szakad egy lélek tőled, van visszatérés hozzád – kedvesebb előtted egyetlen ilyen, mint kilencvenkilenc igaz. Segíts minket visszafordulni. Áldunk a mostani óráért, ami annak jele, hogy magad is közeledsz hozzánk. Segíts minket, hogy méltó módon tudjunk erre válaszolni. Áldd meg ezt az órát áhítattal, lelki kenyérrel és mennyei üzenettel. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket imánkban. Ámen.
Igehirdetés
Gyakran hallani, hogy emberek leteszik az Ószövetséget, mert nem értik. Olyasmiket találnak benne, ami kikezdi a köznapi értelem világát és a megszokott hitet – „zökken” az ige s némelykor azt kérdezzük, hát így élnek Isten gyermekei?! Miért van ez egyáltalán a Szentírásban? S ha benne van, hogyan ige, milyen üzenet?
Tapasztalatom azonban, hogy a legdrágább üzenetek éppenséggel ott vannak elrejtve, ahol “zökken” az ige, kikezdi köznapi gondolkodásunkat. Ahol azt követeli tőlünk, nőjünk csak fel az értelméhez, jussunk komolyabb, mélyebb fölismerésre, találjunk összefüggéseket, sőt, ami a legfontosabb – rendezzük át az életünket. Ez soha nem könnyű. Isten igéje értelmezést provokál, rákényszerít arra, hogy küszködjünk, megértsünk, valahogyan állást foglaljunk, és főleg elhelyezzük magunkat abban a lelki összefüggésben, amit elénk tár. Végeredményben pedig arra ösztökél, hogy eljussunk valahonnét valahová: Isten nélküli állapotunkból a vele találkozásig, sőt egészen – a vele eggyé válásig!
Azt olvassuk, hogy Ábrahám elküldi otthonról a szolgálóját, Hágárt a pusztába, akit pedig feleségévé tett, aki gyermeket szült neki. Azt mondjuk, ez kegyetlenség – sőt, maga Ábrahám is így érzi. Miért írták ezt meg nekünk a Szentírásban – mit akar itt az ige?
Leghelyesebb, ha onnan indulunk, hogy hajlamosak vagyunk mások bajait lekicsinyelni. Talán megrándítjuk vállunkat és azt mondjuk, egy meddő asszony fájdalma? Sárának nem született gyermeke? Majd megszokja, mi dolgunk ezzel. Pedig nem csak az ókorban, hanem ma is megrendítő üzenet egy gyermek születése arról, hogy Isten szereti az életet, amit teremtett. Gondoskodik folytonosságáról. Ahol a folyamat megtörik, egy fontos láncolat szakad meg. Mindenki tudja, aki szült gyermeket, és az is, aki édesapává lehetett – hogy csodálatos dolog szülővé lenni. Nagyszülők pedig kivált érzik, mikor már nem az ő gondjukról van szó – hogy milyen nagy dolog az élet folyamatossága.
Azoknak az asszonyoknak fájdalma azonban, és azoknak a férfiaknak fájdalma is, akiknek nincs test szerinti leszármazottja, a legtöbb ember előtt ismeretlen. Egy családban sok-sok éves reménykedés után egyértelművé vált, hogy nem lehet már saját gyermek, s akkor örökbe fogadtak. Láttunk már ilyet. De ők nem egyet, hanem hármat fogadtak otthonukba. Nem ők szülték ezeket, de úgy nevelik őket, mint a saját gyermekeiket – ragyogó életpélda. És ennek, meg más imponáló esetnek tövében is szégyenletes, hogy Sára meddősége felett milyen könnyen napirendre térünk.
Ahogyan könnyen ezt tesszük akkor is, amikor valakinek éppen családi gondjai vannak, elvesztette az állását, valaki fél valamitől, amely görcsöt képtelen magában feloldani. Napirendre térünk afelett is, hogy vannak embertársaink, akik elvesztettek hitvest, szülőt, talán gyermeküket, aki nagyon fontos volt számukra. Állítson meg a meddő asszony, Sára fájdalma. Gondolkozzunk el, mennyivel inkább számon kellene tartanunk egymás megfosztottságát, a küszködő, teher alatt lévő embertársaink érzéseit. Isten odafigyel – a történet ezt mondja!
Ám ahogy a bibliai “kamera” egyre inkább közelképeket mutat emberi arcokról, látjuk, hogy ezek egyáltalán nem tökéletes, hibátlan emberek. Ábrahám, akit a keresztyéneken kívül a zsidók és muzulmánok is Atyjuknak neveznek, utóbbiak ugyan Ibrahim néven – hitből cselekedett. Hitből hagyta oda városát, rokonait, földjeit, és ment arra, ahová Isten hívta őt. Azért hívjuk “minden hívők atyjának”, mert arra ment, amerre az Úr vezette. Egy engedelmes lélek, akinek a hit nem csak dekoráció és időleges felüdülés az életében, hanem sorsformáló útmutatás!
És mit látunk a családjában? Olyanokat, akik irigyek tudnak lenni, mint bárki más. Sára csak még boldogtalanabb, amikor látja, hogy Hágárnak, a szolgálónak lesz gyermeke, pedig ő maga akarta így. Persze, nem örököst szánt ő Ábrahámnak Hágártól, hanem mágikusan gondolkodva azt hitte, ha valaki szül a házban, szül utána majd a másik is. Hágár szemében pedig, mihelyt ráébred, hogy fia Ábrahám örököse és életének folytatója lehet, nincs többé becsülete úrnőjének. A két asszony vetélkedésében aztán látjuk, az irigység mit tud művelni.
Ma is családokat túr szét egy-egy örökösödési ügy, mert nem tudnak méltányosan és megértésben megegyezni – néhány négyzetméter felett perre mennek testvérek, hogy aztán élethossziglan ne is fogadják egymás köszönését… Pedig ugyanannak az apának és anyának gyermekei volnának. Az irigység indulatot és gyűlöletet kelt, sőt, még gyilkosságok is származnak belőle, ha a másiknak van valamije, ami nekem nincs.
A birtokló életforma jelszava ugyanis, hogy “az vagyok, amim van.” Ennek pedig írmagját is ki kellene irtanunk magunkból – a téves és kártékony hitet, hogy annyit érek, amim van! Igaz, hogy mély, az állatvilágig nyúló gyökere van ennek az ösztönnek. A majom-csemete anyjába kapaszkodik, amelyik ágról-ágra lendül vele, és így maradhat kicsinye életben. De az embergyermek is megragadja, már egy hetes korában, amit kezébe zárhat. Az ún. fogó-reflex olyan erős, mert Teremtőnk beleépítette létezésünkbe, hogy a pár hetes csecsemő markába zárja az odatett ceruzát, aminél fogva aztán fel is lehet emelni, elbírja a saját súlyát. Bizony, nagy úr a megkapaszkodás! Végigkíséri életünket, s erre épül aztán sok minden emberi kapcsolatainkban is, más területeken is.
Ez magyarázza a már említett, erkölcsi értelemben vett birtokló életszemléletet is. Az irigység legfontosabb ellenszere ezért, hadd fogalmazzunk ilyen egyszerűen – nem kapaszkodni! Nem hinni, hogy amit egyszer megragadtam, abban van az életem. Tudni kimondani, hogy “elengedem.” Nem annyit érek, mint amennyim van! Értékes vagyok akkor is, ha semmim nem volna: Isten a teremtéskor nem kevesebbet oltott belém, mint örök Lelkének lángját! Ez az én igazi értékem, nem pedig az, ami a kezemben van.
Krisztusban újra a miénk a paradicsomban elvesztett örök életünk, hiszen „Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrása lesz benne.” (Ján. 4,14) A lángot nem csak megkaptuk, hanem visszük tovább – a halálon át is. Nem a földhivatali lapon van bejegyezve, milyen gazdag valaki. A mi gazdagságunk Krisztusban van: mindnyájan annyit érünk, amennyiben ő lakik bennünk!
Mainapság sok szó esik arról, hogy az igazi élet “természetesen” élni. Hajviseletben, étkezésben, gyógyászatban, még a közlekedésben is lassan üdvértéke lesz a szónak. Vissza a természethez, hangzik Rousseau után a sokadik hullámban. Pedig az igazság az, hogy a természet sem makulátlan. Amit magunk előtt látunk, az nem az eredeti teremtettség – az ember magával rántotta. Amint kezd megjelenni a természetben a pislákoló tudatosság, már ott van hozzá a tettetés és a hazugság is.
Pávián-csordában figyelték meg és filmezték le, amint egy nőstény fél óra alatt tett meg két métert, hogy elkerülje a domináns hím tekintetét (amely vigyáz a csorda nőstényeinek erkölcseire, magának fönntartva őket) – hogy bejusson egy szikla mögé, ahol egy idegen fiatal hím kurkászta aztán a szőrét, ami a gyöngédség jele. Ez a fél órás, óvatos helyezkedés meggyőzte a kutatókat arról, hogy már az állatvilágban is jelen van a tettetés és a hazugság!
De egy másik példa is bizonyítja ezt, ami már rajzfilmbe illik: egy családban bent élt a kutya a szobában, és nagyon szerette az egyik fotelt tartózkodási helyül, amit azonban a család nagy fia foglalt éppen el. A kutya egyszer csaholva, kaparva az ajtóhoz szaladt, jelezve, hogy ki akar menni. Amint azonban a fiú felállt a fotelből és kinyitotta neki az ajtót, azonnal megfordult és a fotelban termett, boldog farok-csóválással jelezve, milyen elmés is volt ő. Mert a természetben, amit mi idealizálunk és tisztának, romlatlannak gondolunk, nem csak a tervkészítés, a gondolat, a „szellem” zsengéi jelennek meg a magasabb szintekre érve, hanem azonnal ott az álság, a tettetés, a trükközés, a hazugság és az eltagadás is. Ne legyenek hát illúzióink. Nekünk, embereknek nem a természethez, sokkal inkább a teremtő Istenünkhöz kell visszatérnünk – ott újul meg életünk!
A két asszony, Sára és Hágár érzelmeikre hallgatva, egyszóval „természetesen” élnek, és ezekre hallgatva bontakozik ki drámájuk is. Büszkék gyermekükre, ragaszkodnak és irigykednek, amikor másnak van, nekik nincs – s ez kérdezteti velünk: tényleg csak az volna a dolgunk, hogy mi is “térjünk vissza a természethez” – s minden rendben lesz? Bizony, inkább az élő Istenhez kellene visszatérnünk. A pusztán animális létezés elég az életben maradáshoz, meg a faj fenntartáshoz, s ez nagy dolog – ám önmagában elégtelen a lélek békességéhez. Ahhoz valami sokkal többre van szükség! Ennyit egyelőre az irigységről, a mögötte rejlő természetes megkapaszkodásról és főleg a birtoklásról, amiktől annyiszor üdvünket reméljük.
Aztán még egy pont, ahol fontos üzenetre lelhetünk. Ezek az emberek, akár milyen gyarlók, erőtlenek, irigyek – mégis csak hallgatnak Istenre. Hágár is, aki egyiptomi származású, azonkívül összesen egy szolgálólány – egymás után kétszer is meghallja, amint az Úr megszólítja őt! Ez nagyon fontos mozzanat. Ábrahám is folyamatosan beszélget Istennel, vagyis imádkozó ember. Mindnyájan el-elbuknak itt és ott – ám életük döntő pillanataiban figyelnek Istenre. Ebben előttünk járnak!
Hágár meghallja a szót, amit Isten küld neki: s engedi, hogy az ige kinyissa szemét. Így pillantja meg a forrást, pedig már minden kilátástalannak tűnt – hogy aztán gyermeke vele együtt életben maradjon. Az a menekvés neki és gyermeke számára, hogy meghallja az Úr angyalának szavát, és aszerint is cselekszik. Kálvin János tanítványaiként – hiszen mi, reformátusok mind azok vagyunk – az idén ünnepeljük nagy reformátorunk születése ötszázadik évfordulóját. Ő azt tartotta, hogy Isten igéje mindennél fontosabb, egyedül fontos – solum verbum – s így lettek a svájci reformáció egyházai, köztük a mi magyar református egyházunk is az „ige egyházává.” Ezt hirdetjük, ezt olvassuk, mindig ez van a középpontban – még a templomban is a szószék van a fő helyen, ahonnét szólhat hozzánk!
Ebből merítve pedig még egy Hágár példája is erősít, aki először visszament megalázkodva úrnőjéhez, mert Isten ezt mondta neki – aztán pedig, megint csak az igére figyelve, megtalálta a pusztában a vízforrást, amiből élete lett gyermekének is, neki is. Milyen jó lenne megpillantani a helyet, ahonnan mi is erőt és életet meríthetünk!
Íme, az ige nagyszerű távlata. Pál apostol egyenesen úgy értelmezi, hogy az egyik asszony az egyik szövetségé, a Törvényé, ami még szolgaságra szül, a másik pedig Krisztusé, amely viszont a szabadságra szül. A szolgálónak kötelessége szolgálni, nem tehet mást, törvény alatt él – a feleség azonban szabadon, örömmel végzi munkáit. Le ne becsüljük az Ószövetséget, és a benne megjelenő “törvény alatti”, hágári magatartást. Lám, milyen fontos üzeneteket tartalmaz az ő élete is!
Azonban látnunk kell, hogy különböző szintek vannak – és Sára élete már egy magasabb minőséget ábrázol ki. Azt jelenti ez, hogy nekünk is lehet előre lépni, magasabbra: akár ezen a nyári vasárnapon is. Növekedhetünk az Újszövetség irányába, amelyre hívattunk, és amiről soha nem tudunk eleget. Pedig itt a pecsétje a homlokunkon, mint megkeresztelteken, amely jelből mindnyájan sokkal több életet meríthetnénk, mint általában szoktunk. Megkeresztelt ember vagyok! Nézzük csak meg Dantét az Isteni színjátékban, milyen sokat jelentett ez neki! (I. 4. és III. 25.)
Segítsen bennünket az élet Ura, hogy megnyíljon előttünk az Ószövetség, valamennyiszer olvassuk. Fedezzük fel, mennyire az Újszövetségre mutat, s ott nyílik meg igazi értelme. Amikor pedig az Újszövetséget olvassuk, emlékezzünk, hogy mennyire benne gyökerezik az Ószövetségben: Jézusunk szavainak többsége ószövetségi idézet – zsoltárokból, prófétáktól! Milyen távol van az ige és Krisztus ismeretétől, aki megveti az Ószövetséget, vagy az Ószövetség népét! Hiszen az Ó és Újszövetség oly mélyen összetartoznak, mint a fa gyökere a törzzsel, ágakkal és gyümölccsel. “Ne kevélykedjél…nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér hordoz téged!” (Róm 11,18)
Segítsen minket Urunk, hogy ezeket a szinteket valóban lelki haszonnal értsük, szeressük – és lélekben újra és újra be is járjuk! Tanítson minket Sára és Hágár drámája mind az Ó, mind az Újszövetség méltó megbecslésére: nem véletlenül adta s őrizte meg ezek emlékezetét a Szentlélek. “Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, Jézus a Krisztus, és ezt hívén, életetek legyen az ő nevében.” (Ján 20,31) Így is legyen! Ámen.
Fohász
Köszönjük, Úr Jézus Krisztus, hogy szeretetben hordozol bennünket – végtelen a te jóságod és türelmed. Könyörülj rajtunk, hogy idejében észrevegyük a szívünkben lakó irigységet. Te a rosszból is jót hozol ki, ahol csak megértik igédet – add meg, hogy ez így lehessen a most következő hét napjain is! Ámen.
