Ámde – avagy az értékek átértékelése

Igehirdetés 2015. október 11.

Ámde – avagy az értékek átértékelése

 

Lekció: 2Kir 5,1-27
Textus: 2Kir 5,13

„Atyám, ha a próféta valami nagyot parancsolt volna, azt is megtetted volna. Mennyivel inkább megteheted, amikor csak azt mondta, hogy fürödj meg és megtisztulsz.”



Imádkozzunk!

Urunk, elfogultságunkban és önközpontúságunkban készek volnánk elrohanni a kegyelem kínálta gyógyulás mellett, és meg is érdemelnénk, hogy így járjunk. Állíts le nagy igyekezetünkben és adj alázatot, hogy a magunk vélte üdv helyett megbecsüljük azt, amit te adsz nekünk. Ámen.

 

Igehirdetés

Ez a mai igehirdetés nem tematikus prédikáció, hanem gyakorlati Biblia-magyarázat, amely a Naámán gyógyulása kapcsán egy sor apróbb üzenetből áll. Mégis van egy vezérmotívuma, amely egybefogja a különböző témákat, ez pedig az „ámde” szó, vagyis az, hogy a szöveg bemutat egy emberi élethelyzetet, amiben valami magától értetődőnek tűnik – ámde egyszer csak kiderül, hogy lehet annak a dolognak egészen más olvasata is. Azért jó ezzel a jellegzetes bibliai műfajjal foglalkoznunk, mert a mindennapok során magunk is bele-beleragadunk helyzetek megdönthetetlennek tűnő, egyéni értelmezésébe, hogy úgy mondjam, a magunk olvasataiba, és eszünkbe sem jut, hogy még emberek is láthatják és értelmezhetik ugyanazt a helyzetet teljesen másként – nem hogy Isten maga, aki mindent tud, mindent lát, s aki azt nézi, ami a szívben van. ( 1Sám 16,7 )

Valahányszor mégis sikerül az „ámde-élmény” kapcsán felülbírálni vélekedésünket, esetleg ítéletünket, belső emberünkben mindig jelentősen növekedünk, sőt az is megeshet, hogy számunkra addig mellőzött értékek ragyognak fel, válnak fontossá – vagyis létrejön lelkünkben az értékek általánosabb átértékelése. Maga az itt tárgyalt narratíva egy megtérés története: az arám uralkodó hadvezére, testi gyógyulása kapcsán megismeri az Urat, és Isten népének tagjává válik.

De nézzük a konkrétumokat. Naámán, az arámok királyának hadsereg-parancsnoka erős vitéz, nagyra becsült ember ura előtt – aki azonban leprás lesz. A Károli Biblia nyomán az új fordításban is a „bélpoklos” szó szerepel, ami az eredeti „bőr-poklos” torzulása, s aminek valójában semmi köze a belső szerveink, a beleink működéséhez. A TBC-hez hasonló kórokozója az érzőidegeket támadja meg, s mivel a fájdalom hiányában a sebek, zúzódások, de még a karcolások is észrevétlenül maradnak, így a testet egy idő után gennyes, váladékos sebek lepik el, ami tovább fertőz másokat. Ma már ismert a lepra kórokozója, és megtalálták ellenszerét is – de a korabeli higiéniai viszonyok mellett a közösségből való kizárás, a teljes elkülönítés volt az egyetlen gyógymód.

Erős vitéz – ámde leprás. Nyilván próbálták titkolni, amíg lehetett, és kerestek mágusokat, csodadoktorokat – ahogy az  bajban lévő embereknél ma is előfordul. Erős vitéz – ámde leprás. Karrierje csúcsán van, de titokban alkoholizál. Példás szülő, de nem képes a szeretetre élete párja emberi tulajdonságai miatt. Bizony, sok embernél ott az „ámde”, amint a szép külső mögé lát valaki. A fájdalmas ebben mindig az, hogy maga az illető pontosan tisztában van önmaga „ámde” tulajdonságaival, de leplezni és mentegetni, sőt néha igazolni is próbálja, magával sem őszinte. Erős vitéz – ámde leprás…

Ellentétpárja mindjárt a történet elején a rablók által Izraelből hozott rabszolga leányka, aki igazán jelentéktelen portéka. Tudjuk korabeli feljegyzésekből, hogy egy gyermekért tíz, egy asszonyért húsz ezüstöt kértek a rabszolga-piacon, ha pedig jó munkaképességű férfiról volt szó, negyven, ritkábban ötven ezüst volt az ára.  Júdásnak harminc ezüstpénzt adtak Jézusért – vagyis egy közepes rabszolga árát… A szír emberrablók által „külföldön” ejtett gyereklány mindenesetre a társadalmi ranglétra legalján volt a hős hadsereg-parancsnok házában – ámde nem tagadta meg szüleitől kapott hitét, s így olyasmije van, ami Naámán életgyógyulásához vezet. Mesteri dramaturgia: míg a ház ura és parancsolója látszólag nagy, fontos és erős ember, valójában pedig pár lépésre van életpályájának teljes megsemmisülésétől – addig a portyázók által szüleitől elrabolt, megalázott, majd pénzzé tett zsidó lányka, ugyanabban a házban, őriz valami tudást bensejében – ami senki másnak nincs meg egész Arámiában!

Vegyük csak észre másokban a bennük rejlő kincset, ha az mégoly rejtett volna is – ez mindenképpen tanítás ebből. Sőt, ha saját magunkat olykor gyalázatosan gyengének vagy értéktelennek éreznénk is, hitünk “parányi gyertyalángjáról és eltört nádszáláról” (Ézs 42,1-4 Mát 1,20) nem szabad megfeledkeznünk! Abban ugyanis kincs van ránk bízva, ami akár mások megmentésére is lehet. A kis szolgálólány pontosan azt mondta, amije volt – se többet, se kevesebbet, és a történet vége fényesen igazolja a tőle telhető „bizonyságtételt.”

De ha már ennél a szónál vagyunk, fordítsuk le ma használatos nyelvünkre: tanúskodást jelent. Az „ámde” az ő esetében így hangzik: lehet valaki értéktelen, megalázott állapotban – mégis tanúskodhat arról, amit Isten az ő életében adott. Szubjektív érzéseinknél, sőt még tényleges állapotunknál is fontosabb a lelki kincs, amivel bírunk – azt nem szabad elvesztegetnünk! A haláltábort megjárt neves bécsi pszichológus, Viktor E. Frankl mondja tapasztalatai összegzéseként, hogy mindent elvehetnek az embertől, még az életét is, de azt az egyet nem, hogy saját maga döntse el, miként viszonyul az őt érő dolgokhoz…! (V.Frankl: És mégis mondj igent az életre!)

A kislány úgy dönt, ő pedig elmondja, hogy mit tud Elizeus prófétáról  – és egyszerű kis beszámolója az élő Istenről szóló igehirdetés lesz! Nyugodtan megkérdezhetjük magunkat, miért is vagyunk olyan végtelenül szemérmesek hitünk dolgaiban, miért vannak ott a nagy hallgatások, ahol azzal az erővel lehetnének egyszerű, mégis hatékony tanúskodások…? Merítsünk erőt a rabszolgalányka példájából: igenis, kell tudni szólni – feltéve, ha van mit! Mert mondani csak azt szabad, azt viszont kell is – amit tudunk, megtapasztaltunk, s ez a “mondás” messze többet jelenthet embereknek, mint magunk azt kishitűségünkben vélnénk! Rabszolgalány – ámde hűségesen őrzi parányi kis hitét, a “pislogó gyertyalángot és a töredezett nádszálat” – s ebből nagyon jó dolgok nőnek ki.

Aztán itt a következő átértékelődés is. Izrael királya megszaggatja ruháját a szerinte hadüzenetet jelentő,   arám királytól kapott levélre – ámde Elizeus birtokában van Istentől nyert küldetésének, és higgadtan megnyugtatja a királyt. Hány helyzet romlik el pusztán attól, hogy a legrosszabb verziót látjuk bele! Megesett – a minap mondták el családjának tagjai – hogy rákkal műtöttek egy férfit, és azonnal vissza is varrták mondván, gyermekfej nagyságú daganata operálhatatlan helyen van, nem tudnak rajta segíteni. Ilyenkor mindenki kétségbeesik, mi mást is tehetne. Sokan elébe mennek szenvedéseiknek és maguk rövidítik meg életüket, az illető azonban nagyon meg akart gyógyulni. És csodák csodája, a daganata összezsugorodott, visszafejlődött – s ő boldogan él ma is a családja körében. Milyen jó, hogy nem dobta el életét rettegésében…! Lehet, hogy valamit a magunk részéről halálosnak gondolunk, ám Isten arról egészen mást végzett. Jön a „realitásokat” figyelembe véve valóban csak halálos fenyegetésnek értelmezhető arámiai levél – ámde a király rettegését felülírja Elizeus ép, egészséges hite: “Jöjjön ide hozzám az az ember, és tudja meg, hogy van próféta Izraelben…!”

Nem biztos, hogy magunk is ilyen értelmű testi gyógyításra is kaptunk megbízatást, mint amivel Elizeus  rendelkezett – de lelki értelemben nem kisebb a feladatunk, ha valóban Jézus tanítványai vagyunk. „Elmenvén pedig prédikáljátok, mondván: Elközelített a mennyek országa! Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok!” ( Mát 10,7-8 ) A pusztán “vízszintes”, világi összefüggésekre tekintő király retteg, s méltán – ámde Elizeusnak ép és tiszta a hite. Ez is érdekes ellentétpár! Mi magunk vajon a hiszterizálók közé tartozunk-e mikor baj van, vagy a hitükben erősen állók közé? Amennyiben hittel hisszük, hogy akinek “adatott minden hatalom mennyen és földön” valóban “velünk van a világ végezetéig” (Mát 28,18-20), akkor ha gyógyítók nem is mindig, de nyugodtak biztosan mindenkor lehetünk – és legyünk is!

Naámán aztán, így a történet – elképzeli, hogy szerinte milyen módon kell őt majd valakinek meggyógyítani. Ámde Elizeus ki sem jön elé, hanem egyszerűen megüzeni számára, mit tegyen – ez a következő fordulat. Hideg zuhany, amitől a hadseregparancsnok úr dühbe is gurul. Hát nincsenek Damaszkusz környékén vizek és folyók, hogy engem itt ehhez a Jordán nevű patakhoz küldenek mosakodni…?! Kész a segítség, ámde túl okos, akinek szüksége volna rá, s elutasítja magától – ez is ismert forma. Alkohológusok írják le, hogy amíg a kliens hazudik magának, hogy “nem vagyok alkoholista, mert csak otthon iszom, mert csak sört iszom, mert csak hétvégén iszom, mert csak rosszkedvem idején iszom, és egyébként is akkor hagyom abba, amikor csak akarom” – addig nem lehet rajta segíteni. Omnes alcoholicus mendax – minden alkoholista hazudik, legalább magának, a régi orvosi mondás szerint… S valóban, amíg valaki okosabb a felé gyógyszert nyújtó kegyelemnél, s kiüti az orvosságot az orvos kezéből, addig nem lehet rajta segíteni. Amint azonban hiúsága összetörik, s alázatosan keresi a segítséget, sőt el is fogadja azt: már nem teljesen reménytelen!

Így volt ezzel Naámán is. Szolgája kellett figyelmeztesse: „Atyám, ha a próféta valami nagyot parancsolt volna, azt is megtetted volna… Mennyivel inkább megteheted, amikor csak azt mondta, hogy fürödj meg és megtisztulsz!” S mivel hajlott a szóra, meg is gyógyult, ami sokkal több volt a leprától való szabadulásnál: onnantól az Úr nevét kezdte segítségül hívni! Szép jelkép, hogy vitt magával annyi földet Izraelből, amennyit egy pár öszvér elbírt, hogy odahaza Szíriában is (ma így hívják az arámok akkori országát) méltó módon hívhassa segítségül, azon térdelve, az Úr nevét – megválva immár bálványaitól. Ez az igazi gyógyulás: visszatalálni az egy, örök és igaz Istenhez! Vele beszélni meg életünk dolgait, hozzá imádkozni – s egykor majd az ő kezébe tenni le lelkünket! ( Luk 23,46 )

Már csak a Géházi féle „ámde” van hátra. Ez aztán a sajnálatos dolog. Elizeus szolgája, tehát “bombabiztos” lelki védelemben él Isten emberének oldalán – ámde őt már régen nem Isten királyi uralma foglalkoztatja, hanem a megszerezhető fazék ezüst és lehetőleg két rend ruha… Hazugsággal el is kéri a távozó Naámán után szaladva, aztán pedig elrejti egy házban. Nem tudja, ő mennyivel gazdagabb volt ennél – most erre a silányságra van szüksége. Megkapja, de kishitűségéért azt a leprát is, amiből Naámán kigyógyult…!

Ez nem büntetés – hanem a dolgok igazi rendje. Mindenki hite szerint részesül Isten ajándékaiban: a hitetlenség pedig bűn és büntetés is egyszerre. Géházi oly közel volt Isten emberéhez, mint senki Izraelben – de “földi dolgokhoz ragaszkodván” (2Tim 4,10) meg is maradt azokban… Volt már ezüstje bőven és két fölösleges ruhája is, ámde elvesztette az egészségét, ami pedig az Ótestamentum nyelvén az üdv szinonimája. Közel a prófétához – ámde hitetlenségben megmaradva. Hát ettől mentsen az ég: megvolna minden lehetőség az igaz és helyes életre, ám nekünk csak az ezüst és a két öltözet ruha kell – ennyire igénytelenek vagyunk…

Az „ámde” motívuma vezette most gondolatainkat: akad bőven elmélkedni való e rövid, de nagyon is tömör bibliai szóban! Lehet másként látni, ami felől oly biztosak lennék – erre tanítson leginkább ez a szó. Keressük csak ki a “magunkét” a sok közül – mert a lelki leprának, a hit megbetegedésének is sok fajtája van – s ha elég őszinték vagyunk magunkhoz, meglátjuk, tisztul majd a megfelelő “ámde” által az életünk. A kegyelem ma éppen úgy munkálkodik, mint Elizeus idejében, s ahol Isten királyi uralmát a Jézus hitével hirdetik, vagyis komolyan is veszik – ott valóban “…betegek gyógyulnak, halottak támadnak, és poklosok megtisztulnak.” (Mát 10,8)  Így legyen közöttünk is. Ámen.

 

Fohász

Urunk, embereknél lehetetlen, de minden lehetséges tenálad: cselekedj irgalmasan testi-lelki gyógyulásunkra, és segíts, hogy ebben a nagy ügyben magunk is mások javára lehessünk hitünkkel. Jézus nevében kérjük, hallgass meg minket! Ámen.