Uncategorized

Tanmese a szerveződés szintjeiről

Igehirdetés 2015. október 25.

Tanmese a szerveződés szintjeiről

 

Lekció: 1Kor 12,12-31
Textus: 1Kor 12,12-13

„Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.”



Imádkozzunk!

Urunk, te egy, örök és igaz Isten vagy – hová mehetnénk szétesett énünkkel, meghasonlott emberi közösségeinkkel, hogy gyógyulást és egységet leljünk? Segíts valóban megtalálni téged, és akkor minden a helyére kerül, hogy aztán hamisság és hamisítás nélkül, jól és üdvösségesen működjön. Ámen.

 

Igehirdetés

Különös szám az egy. Hinnénk, hogy a legkisebb, ám Plotinus óta tudjuk, hogy valamennyi szám között éppenséggel a legnagyobb. A pusztán mennyiségi jellegű, mondjuk így, pénzügyi vagy kereskedői szemlélet számára persze ez badarság, a dolog azonban mégis úgy áll, hogy ami igazán értékes, abból csak egy van: édesanyánkból, hazánkból, életünk párjából – mint magából a földi életünkből is.

Ezért aztán érdemes olyan fölösleges dolgokkal bajlódni, mint az „egység” fölötti elmélkedéssel: mitől működik jól az egészséges emberi szervezet, mi adja meg csodálatos egységét (nota bene: az „egész” magyar szó, amiből az egész-ség is ered, nagy valószínűséggel az „egy” szóból származik). Aztán: egyáltalán miért jó a magános protonból álló hidrogénnek, hogy magfúzió révén egészen különböző kémiai elemeket hozzon létre magából, amint azokat a periódusos rendszerből ismerjük…? Majd ezek a nagyon is eltérő tulajdonságú elemek miért szerveződnek elképesztő módon élő sejtté, azok a sejtek pedig ezerféle élőlénnyé, sőt érző, gondolkodó emberré, akinek útja, sorsa van…? Aki egy kicsit is becsületes, végigtekintve ezen – meglengeti a kalapját és azt mondja: fogalmam sincs – de az egész csodálatos, és izgalmasan gyönyörű…!

Hát még, amikor egy család, vagy akár egy egész társadalom „egységéről” van szó – a dolgok bonyolultsága szinte exponenciálisan nő, s igen ritka, hogy egyáltalán fölfogjuk, mitől is áll össze… Azaz, miért nem esik szét, vagy ha szétesik, amint arra sajnálatosan sok példa akad, mitől gyógyulhat meg, mi teszi újra eggyé, jelentős egésszé, ha úgy tetszik, egész-ségessé…?

Ősrégi és alapvető problémák, amiknek gyakorlati vetületével mindenki találkozik a saját sorsában. Pál apostol is bőségesen szembesült ilyen kérdésekkel, saját személyiségének a bűn általi megosztottságában (Róm 7,14-25), Izrael és a többi nép más voltában (Róm 11,17-24), sőt a maga alapította korinthusi gyülekezet meghasonlásában is (1Kor 3,3-5, 1Kor 4,7, 1Kor 12,4-11), kiket éppen lekciónk révén próbál „távirányítással”, levélben az egység felé terelni… Ne gondoljuk azonban, hogy ezek nem a mi témáink, mert úgy lehet, éppen nem foglalkoztat közelebbről egyik sem, ám nincs emberi probléma a világon, ami mögött ne rejtőzne ott a megosztottság, a szembenállás, a „rossz kettő” – s ezzel együtt az egyesülés, eggyé válás, végeredményben az „Egy” lehetősége is!

Az apostol a görög kultúrában jártassága alapján egy, a sztoikus filozófusok által fölelevenített régi tanmesét használ érvelésében. Krisztus előtt öt évszázaddal történt, hogy a katonáskodó római plebejusok, akiket a hadjáratokból hazatérve eladósítottak s aztán sokukat bebörtönöztek, föllázadtak a hatalmat gyakoroló patríciusok ellen, s vészt jóslóan kivonultak a Róma melletti Szent Hegyre. Elterjedt, hogy új várost kívánnak alapítani, s a szenátus kiküldte egyik legtekintélyesebb, jó szándékú, egyszerűen és hatásosan beszélő tagját, Menenius Agrippát, hogy békítse meg őket.

Az arról szólt nekik, hogy az emberi test tagjai valamikor önálló élőlények voltak, s beszélgettek egymással. Elegük támadt egyszer abból, hogy minden testrész dolgozik, az eleség mégis egyedül a gyomornak jut – ezért fellázadtak ellene. A száj nem nyílt meg, a fogak nem voltak hajlandók rágni, a láb nem ment az eleségért… Ilyen módon az egész szervezet legyöngült: a kéznek már nem volt ereje a falatot sem a szájhoz emelni. Végül belátták, hogy mindenkinek el kell látnia a maga dolgát, hisz összetartoznak: ők „egy test”. A plebejusok elgondolkodtak a hallott tanmesén, s készek lettek a tárgyalásra: minek eredményeként öt néptribunt állíthattak, akiket nem volt szabad eladósítani, börtönbe vetni vagy rabszolgasorba taszítani, bár nem voltak nemesi születésűek – a továbbiakban ők őrködtek az igazságosság felett a patríciusok túlkapásai ellen.

Pál idézi (az egyébként Liviusnál olvasható) tanmesét, de változtat rajta. Amikor felsorolta a test tagjait, kiknek tanácsos szép renddel, egységben együttműködni, Menenius Agrippa még így folytatta: “…ilyenek vagytok ti is!” Pál azonban meglepő fordulattal él: ilyen a Krisztus (ügye)! „Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (1Kor 12,12-13)

Ami itt megszólal, az nem kevesebb, mint az emberiség egységének ügye, mely téma mindig is aktuális volt, s ma is életfontosságú. Az ügyet a világvallások közül egyedül a keresztyénség fogadta sajátjának, és a szeretetben a hozzá vezető utat is megmutatta. De az egység csak Krisztusban valósítható meg, mert a tagok nem képesek saját belátásuk alapján, a maguk erejéből megfelelően együttműködni, csupán az ő fősége alatt – ezért változtat Pál a római tanmesén! Ennek lényege, hogy a Krisztusra figyelő lelkek képessé válnak a szeretetre, és tudnak működő közösségekben létezni. Mindegy, hogy születésük szerint zsidók vagy görögök, rabszolgák vagy szabadok – ha „egy Lélekkel itattattak meg” minimumként egymással összeférnek, sőt ennél többet is tudnak – szeretetben egymás javára élni.

Ezt abban a tekintetben is kifejti az apostol, hogy a gyülekezetben sem egyforma mindenki karizmája, Istentől kapott kegyelmi ajándéka, hiszen ő adta úgy, hogy némelyek apostolok, mások evangélisták vagy tanítók legyenek, s olyanok is vannak, akik a vezetés vagy a gyógyítás szolgálatát kapták, vagy éppen a látomások, a nyelveken szólás képességét. (1Kor 12,28-31) Ezeknek azonban szeretetben kölcsönösen el kell fogadniuk egymást, hogy az egész test szép renddel együtt tudjon működni. A víziót, mely nem csak a keresztyén gyülekezet, de az egész emberiség egységét is megcélozza, sehol máshol nem találjuk ennyire világos és letisztult formában.

Vegyük hát a szívünkre, mert nagy kincs rejtőzik benne: földi életünk boldogsága! Ami pedig a gyakorlati teendőket illeti, abban sem marad mód túl sok félreértésre. Mindenekelőtt abban a tekintetben, hogy a hívő embernek „föl kell gerjesztenie” a maga kegyelmi ajándékát, mint hamu alatt izzó parazsat, hogy az újra lángolva világosságot és meleget is adjon. Amíg egy képességgel nem szolgálunk, csak hordozzuk magunkban, addig csupán egy emberi tulajdonság – amint azonban a közösségben adunk belőle, egymás javára kamatoztatjuk, úgy már karizma, kegyelmi ajándék lesz belőle. Sok lelket tesz tönkre a benne parlagon heverő tulajdonság, sőt adottság – a közösségben azonban megszentelve a helyére kerül, mikor szolgálat lesz belőle. Ezt megtalálni személyes feladat, elfogadni pedig hitbeli engedelmesség dolga. Ne feledjük, az evangéliumi “parázs” ott rejlik minden hívő emberben – csak életre és lobogásra kell kelteni! Sokan már itt elakadnak, s megpróbálnak „…Tárziszba szaladni az Úr elől” (Jón 1,3). Hogy sikerül-e, nem tudni.

De van folytatás. A közösségben embereknek más és más képesség adatott, hisz nem vagyunk egyformák. (1Kor 12,17-21) Ezt tudni kell elfogadni. Megesik, hogy csak azokat vagyunk képesek szeretni, akik lelki vagy szellemi tekintetben velünk „egyívásúak” – pedig ilyenből általában meglehetősen kevés akad. Fel kell nőnünk azokat is szeretni, akik egészen mások, mint mi. Múltkorában hallottam fiatalok szájából: egy lépcsőházba kerültünk egy házaspárral, és hamar barátok lettünk, mert ők is pont olyanok, mint mi, a gondolkodásunk is megegyezik. Örvendetes dolog – csakhogy a világban lévő bajok éppen abból keletkeznek, hogy emberek nem olyanok, mint mi, s gondolkodásuk sem mindig stimmel – a mi megítélésünk szerint. Erre vonatkozik Jézus mondása: “Ha csak azokat szeretitek, akik titeket is szeretnek, abból milyen haszon származik? Nem ezt teszik-e a farizeusok és az írástudók is?” (Mát 5,46)

Az elfogadás pedig még csak első szint egy közösség normális szerveződéséhez, ami nélkül valóban egy tapodtat sem lehet továbblépni… Jézus szerint azonban kell – ha magasabb szinten akar élni az a közösség: meg kell tanulni szeretni azokat is, akik nem olyanok, mint mi. Mások a tulajdonságaik, a preferenciáik, a szokásaik – de attól még nagyszerű emberek lehetnek. Isten szemében bizonyára azok is! A gyülekezet közösségében ez a dolog a feladatok különbözőségében jelenik meg – amiket azonban éppen Isten adott eltérő módon kinek-kinek. (Ef 4,16) Ő adott, az új fordítás szerint “rendelt” – némelyeket apostolokul, evangélistákul, tanítókul, stb. Ezt akkor is az ő kezéből kell fogadnunk, ha valaki látszólag nem a javunkra fordítja sajátosságait, esetleg olykor meg is karcolja hiúságunkat, mert hát mi mást jelentene, hogy „egymást magatoknál különbeknek tartsátok”…? Ez már tényleg magasabb szint, amire a világ fiai nem képesek – sőt mi sem, ha nem vagyunk Krisztusban!

Nincs fontosabb mint az, hogy életünk minden szegmensében helyreállítsuk a Krisztus főségét, s általa valódi kapcsolatunkat a rajtunk túli, transzcendens, égi valósággal! Ő valóban az „Egy”-ből, Istenből való volt, s ezért tud mindenkinél inkább segíteni létegységünk helyreállításában. Ezért van az, hogy a templomok már építészeti megjelenésükben is az égre mutatnak tornyukkal, s ezért van mindennel baj, amit csak életünk dolgai közül elszigetelünk őtőle. Újuljunk meg bátran és hittel annak gyakorlatában, hogy elé viszünk mindent, ami életünket teszi – s ez nagyszerű gyümölcsöket fog hozni számunkra!

Észrevesszük majd, hogy az Egy valóban a legnagyobb szám, hisz Teremtőnkre, Megváltónkra és Megszentelőnkre vonatkozik. Aztán kedvet kapunk az ő szolgálatára, mert ez a világ elmúlik, és ennek kívánsága is – viszont Istenünk igéje, szeretet–akarata örökre megmarad! (1Ján 2,17 Ézs 40,6-8) Végül megtanuljuk azokat is szeretni, akik nem olyanok, mint mi, sőt minket talán nem is szeretnek – mert ő is éppen ezt teszi, amikor a világot szereti…! Hát ezek következnek abból, ha a sok különböző tag feje valóban Krisztus – s az így épülő közösség családban, gyülekezetben, de emberiség-léptékben is a legmagasabb szintű szerveződés: Krisztus teste! Már nem csak rokonszenv, vagy szimpátia az alapja, hanem égi szeretet – aminek erejével a meghasonlott, háborúzó embervilág is egymásra találhat. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, te drága véren vásároltad ki az embert bűne rabszolgaságából – hadd becsüljük meg szeretetedet méltó módon. Ámen.