Amikor hallgatni kell

Igehirdetés 2016. június 12.

Amikor hallgatni kell



Textus: Luk 4,31-37

„Jézus lement Kapernaumba, Galilea egyik városába, és tanította őket szombaton; ők pedig álmélkodtak tanításán, mert szavának hatalma volt. A zsinagógában volt egy tisztátalan, ördögi lélektől megszállott ember, aki hangosan felkiáltott: „Ah, mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Tudom, ki vagy, az Isten Szentje!” Jézus azonban ráparancsolt: „Némulj el, és menj ki belőle!” Erre az ördög odavetette őt közéjük, kiment belőle, de semmi kárt nem tett benne. Ekkor rémület fogta el mindnyájukat, és így szóltak egymáshoz: „Milyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek!” És elterjedt a híre mindenütt a környéken.”

 

 

Igehirdetés

Manapság a világ számos pontján fegyvert ránt valaki, és a sétáló, nyaraló vagy éppen imádkozó emberek közé lő. Terrortámadás, aminek célja a lehető legnagyobb pusztítás és megfélemlítés. Ilyesmi a bibliai időkben ismeretlen volt – a háború seregek közt, a hadviselés szabályai szerint zajlott. Nem fejlődtünk, hanem züllöttünk azóta. Volt viszont akkoriban más, ma látszólag ritkább jelenség: mikor belülről támadt a gonosz, és egyetlen ember volt a célpont. A megszállottság, amiről mai igénk is szól, ősidőktől ismert jelenség, s vele szemben régen is, ma is gyakorlatilag tehetetlen az ember. Ha tudták, akkoriban megkötözték az ilyet (ma szedálják) – de ha elszabadult, félelmetes dolgokat művelt, mint a gadarai ördöngős is. (Márk 5,3-5) Ordított, vicsorgott, rátámadt mindenkire – menekültek előle.

A Jézus tanítványai azonban megdöbbenve tapasztalták, hogy Mesterük közelében ilyen emberek nem csak megnyugszanak, hanem egészen magukhoz is térnek – megtisztul az életük…! Ő erősebbnek bizonyult a tisztátalan lelkeknél: benne erő volt, mégpedig megtisztító erő. De ugyan miért hívták az embert megszálló lelkeket éppen “tisztátalannak”? Miért kapcsolták a jelenséget e higiéniai, részben erkölcsi vonatkozású fogalomhoz, hogy tisztátalanság? Azért, mert úgy látták: a megromlottság valamennyi emberi síkra kiterjed – egyszerre elpiszkolódás, mint a fertőzés és a mocsok, ugyanakkor viszont a lélek átláthatatlan őrülete, sőt szellemi-erkölcsi korrumpálódás is.

Jó lenne, ha nem így lenne – de így van. A kép rosszabb és szövevényesebb, mint gondolnánk, mert az ember valóban meg van romolva: szennyes és fertőzött, mint az elpiszkolódott tárgy, megfoghatatlan őrületeknek is ki van szolgáltatva, és romlott gondolatai dzsungeléből sem talál ki. Mindegyik egyszerre. Jaj annak, aki kívül helyezi magát s úgy tesz, mintha lelátón üldögélve ítélhetne mindenki mást: az ilyen nemet mond saját esélyeire. Megromlottságunk általános: nincs, aki mentes lenne tőle – legfeljebb a mérték és a tematika változik, a lényeg azonban ugyanaz. Tőlünk “idegen” lélek uralma alá kerülünk, magunk sem tudva, hogyan – ami tele ígéretekkel indít, persze – és tökéletesen cserben hagy a megfelelő pillanatban… Közösségből kiesés, félelem és szenvedés követik a működését. A megszállottság egyes fajtái rikítóak, s alkalmasak arra, hogy úgynevezett “exorcisták” maguknak hírt és jó pénzt szerezzenek – ám tudjuk, ahol ebbe a dologba még anyagiak is keverednek, ott a romlás csak nő.

A kifejezés, hogy „tisztátalan” harminckilencszer fordul elő Mózes 3. könyvében és további száznál többször az Ószövetség más könyveiben – nyugodtan mondhatjuk, hogy a Szentírás egyik igen lényegi, leleplező szava. A Biblia ügye mindig a megtisztulás – ám az ige megmutatja életünket erről a sajnálatos fonákjáról is.

Kezdjük ott, hogy a lélek megromlottságainak hosszú listáján nem csak a kapitális tisztátalanság létezik, amikor az ember dühöngő őrültként valami sötét erőnek már annyira kiszolgáltatott, hogy mint közveszélyes lényt el kell különíteni. Az esetek többségében köznapibb állapot. Csöndes undor, amivel nem tudunk elfogadni egy ismerőst; bármivel megokolható kíméletlen önzés, ami persze „természetes”, hiszen mindenki így él; agyunkat elborító irigység mások sikerei láttán; egészen hálátlanul, tárgyként eldobott társ az út mellett, aki csak addig kellett, míg kedvünkre volt… Folytassuk?

Egy biztos: ott a folt a lelken mint piszok a ruhán, szívünkben pedig az idegen lélek, mint szervezetben a fertőző kórokozó. Aztán a dolog hangos lesz, viták és botrányok is támadnak, a közösség is rongálódik – mi pedig jobb híján küzdünk és ellentámadunk, mert állapotunkat másként nem tudjuk orvosolni… Ebből az ördögi körből nehéz kiszabadulni, és valóban keveseknek sikerül. A polgári jólét működik, zárt osztályra sem kerülünk – csak éppen ott a homályos, átvilágítatlan góc, a sötét és tisztátalan folt, amiről nem akarunk tudni, magunk előtt is tagadjuk – és rongálja életünk egészét. Pedig összesen annyi történt, hogy Isten Szentlelke helyett valami más uralja a szívünket. Bibliai összefüggésben a megszállottság mindig csak a jéghegy csúcsa – egy szerencsétlen ember, akin nagyon látszik a romlás – ám a baj mélyebb és egyetemesebb. A bűnről, mint az emberi lélek általános elpiszkolódásáról tanít az ige, mikor annak kiugró esetét taglalja!

E sötét képet helyezi egészen új megvilágításba Jézus megjelenése. Amikor ő fellép, nem a régi, támadhatatlan igazságokat ismételgeti, hanem erővel és hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek, s azok – kimennek! Életváltozás jelzi, Isten munkálkodik az emberek között. “Immánuél” – közöttünk az Úr! (Mát 1,23)

Első szava a beteg, tisztátalan lélekhez meglepő: „Némulj el!”  Az illető beszélt, ráadásul még igazat is mondott – „…Tudom ki vagy, Názáreti Jézus: Isten Szentje!”  Ám ő nem engedi, hogy az beszéljen róla, akinek a szíve teli tisztátalansággal. Az ilyen legyen csendben, s tegye ki magát a katarzisnak. Majd ha megtér és megtisztul, beszélhet Jézusról, „kijelentheti őt” – addig azonban hallgasson. A megtisztulás formája a bibliai időkben a vízzel mosakodás és a „napestig való tisztátalanság” volt, vagyis a közösségből kivonulás, az egyedüllét. Súlyosabb vétek, erkölcsi bepiszkolódás esetén templomi áldozatot kellett hozni, ami már komoly költséget és fáradtságot jelentett. A legsúlyosabb esetben pedig a közösségből való kigyomlálás, a halálbüntetés következett – a népet romboló tisztátalanságot a mózesi törvény szerint ki kellett vágni Izrael szövetéből, mint áttéteket okozó daganatot.

Ehhez a szigorú ószövetségi látásmódhoz Jézus a maga mindenkor gyógyító, meghökkentően kegyelmet hozó többletét teszi: ha eltávozik a tisztátalan lélek az emberből az ige komolyságával találkozva, akkor igenis van gyógyulás! Pedig még egyszer: „igazat” mondott az illető, mikor megszólalva Jézusról beszélt. „Istennek Szentelt” – ez a főpap homlokán arany lapocskára vésett felirat volt – amit hangoztatva a megszállott elismerte, hogy Jézus nem más, mint Izrael küldetésének igaz beteljesítője! De hallgatnia kellett erről, amíg az élete tisztátalan volt.

Ha áttesszük a mindennapjainkba megértjük, hogy valóban „Megvan az ideje a szólásnak, és megvan az ideje a hallgatásnak.” (Préd 3,7) Beszélni három év alatt megtanul mindenki, hallgatni harminc év alatt sem, tartja a mondás – ám itt ennél is többről van szó. Arról a csendről, ami valódi megtisztulással jön létre; mikor a gonosz lélek tényleg „kimegy” valakiből. (Luk 11,24) Ez nem zajlik megrázkódtatás nélkül. „Odadobta őt közéjük” – olvassuk az emberről (Luk 4,35) – ami azt jelenti, hogy vétke és állapota mintegy a közösség ügyévé vált, nem rejtőzhetett többé a magánügyek világában. Kínos mozzanat: testi síkon nagyjából a kórházba kerülésnek felel meg, emberileg pedig annak, hogy “üggyé lesz” a dolgunk. Bizonyos helyzetekben már elkerülhetetlen, hogy mások kezébe essünk, s tudjuk, ez mivel jár. Kiszolgáltatottság és függés, kellemetlen vizsgálatok, néha nem kis megaláztatás – biztosan „nem-szeretem” állapot!

Jézus szava, hogy „Némulj el!” hatalommal mondott parancs, ami első fokon azt jelenti, hagyd el kifelé forduló, fecsegő, társasági mivoltodat, s szállj magadba. Kínos, de szükséges lépés. Csend nélkül áltathatjuk magunkat a világ és az élet forgatagával, megtisztulásra viszont ne számítsunk. Az élet így csak rakja ránk az újabb s újabb rétegeket, mint bútorra a port – míg el nem érkezik a takarítás nem mindig örömmel üdvözölt pillanata. Ez hát a „csend”, amiről itt szó van! Most ne közöld magad senkivel – légy egyedül, maradj csendben és szállj magadba: ha elmulasztod, elvesztél. Ez a jelentése a különös szónak, hogy “némulj el.”

Viszont e kemény beszéd súlya mellett is áldott ajtónyitás: kapsz haladékot életed megjobbítására! Megint egyszer kapsz. Nem vagy dicső állapotban, de most nem ez a fontos – hanem a haladék, az újabb esély. Vedd komolyan – s megint ember leszel, nem pedig démon! Az evangéliumi történet világossá teszi, hogy Isten csupa várakozás. Az ő oldaláról minden készen áll fogadásunkra – bajba jutott, elpiszkolódott életű emberek számára. Ő elfogad, amint vagyunk – a kérdés az, mi készek vagyunk-e csendben maradni. Az örömhír lényege a kegyelem nyitott ajtaja, az érthetetlen haladék, a szent “lehet.” Aki megpillantotta már, tudja, miről szól – az életmentő lehetőségről!

Ami nekünk nem megy, ez is kiderül, arra ő – képes! A megszállott magát meggyógyítani soha nem tudta volna. Kellett Jézus szava, a mennyei segítség: „Menj ki belőle!” Nála megvan, ami nálunk nincs. Ő bírja, ami belőlünk hiányzik: ez pedig az igazi Isten-közelség. Ő azért jött kegyelemmel, mert maga ilyennek ismerte meg az Urat. Jött, hogy örömhírt hozzon a megalázottaknak, bekötözze a megtört szíveket, és szabadulást hirdessen a foglyoknak – mert az Atyát ilyennek tapasztalta! (Luk 4,18-19) Így lesz a súlyos krízisből szabadulás-történet, a legyőzhetetlennek tűnő rosszból jó: így válik a megkötözött lélek józanná és megtisztulttá. Igen, szükségünk van Jézusra, ő Isten jóságában részeltet bennünket: nélküle elveszettek maradunk!

Aki neki helyet ad, a gyógyulásnak nyit utat. Milyen jó újra s újra hallani: a tisztátalan lelkek, a démonok is engednek neki! (Márk 3,11) Legtöbbször észre sem vesszük, hogy már itt tartunk, erre van szükségünk – az ő erővel és hatalommal mondott parancsszavára! „Aki elfedezi az ő vétkeit, nem lesz jó dolga; aki pedig megvallja és elhagyja, irgalmasságot nyer.” (Péld 28,13) Más helyen pedig: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa azokat, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Ján 1,9)

Egyszer nyári gyakorlaton zárt osztályon dolgoztam. Izgalommal készültem az első napra, milyen lesz a találkozás azokkal, akik “olyan mások”… Szinte megindult a föld a lábam alatt, mikor kiderült, messze nem annyira mások! Emberek voltak, persze jelentős furcsaságokkal – de nem voltak marslakók. Anyától születtek, mint mi, ők is szeretetre vágytak, és örültek a jónak. Furcsaságaik néha valóban nehezen voltak kezelhetők, messze más dimenziót képviseltek, mint a köznapiak – ám ők is emberek voltak. Ez jut eszembe, mikor ott a kísértés, hogy elhárítsam magamtól a tisztátalan lélektől megszállott gyógyítását, mintha rám bizonyosan nem vonatkozna. Bizony, bennünk sem mindig csak tiszta lelkek tanyáznak!

Jézus, aki azt az embert ott csendre intette, hogy segíthessen rajta – ma sem gyengébb, mint akkor volt! Ő ma is Isten Fia, a világ Megváltója. Keressem, hívjam segítségül név szerint őt, a Názáreti Jézust – és nem fog elutasítani! Ad majd megtisztulást, segít rajtam is – mert fontos vagyok számára, mint akit ott Kapernaumban, azon a szombaton meggyógyított. Én is bízvást mondhatom:

 

„Jézus Menedékem! Hű oltalmam nékem Te vagy egyedül!
Lelkem a viharból, Bűnből minden bajból Hozzád menekül.
Bár a föld Mind romba dőlt,
S ha a pokol hada hány tőrt:
Jézus maga áll őrt!”

                                     (294. dics. 2. v.)

 

Így is legyen! Ámen.