Igehirdetés 2016. június 19.
Az énekkar névsora
Textus: 1Krón 6,16-24
„Ezeket állította be Dávid az Úr házába az éneklés vezetésére, miután a ládát ott elhelyezte, hogy végezzék az éneklés szolgálatát a kijelentés sátrának hajléka előtt, amíg Salamon föl nem építette az Úr házát Jeruzsálemben; szolgálatba álltak rendtartásuk szerint. Ezek álltak szolgálatba fiaikkal együtt: a kehátiak fiai közül Hémán, az énekes, aki Jóél fia, aki Sámuel fia, aki Elkána fia, aki Jeróhám fia, aki Eliél fia, aki Tóah fia, aki Cúf fia, aki Elkána fia, aki Mahat fia, aki Amászaj fia, aki Elkána fia, aki Jóel fia, aki Azarjá fia, aki Cefanjá fia, aki Tahat fia, aki Asszír fia, aki Ebjászáf fia, aki Kóráh fia, aki Jichár fia, aki Kehát fia, aki Lévi fia, aki pedig Izrael fia volt. Testvére, Ászáf állt a jobbján.”
Fohász
Ó, Uram, segíts most, és adj jó előmenetelt! Ámen.
Igehirdetés
A modern ember türelmetlen. Egy kattintás, és már oda is hagyja, ami nem köti le az interneten vagy a televízióban. Nemzetség-táblázatok..? Ugyan mit lehet kezdeni a közel háromezer éve élt héberekkel, akikről szinte semmit nem tudunk a nevükön kívül – s már az igével élő, kipróbált hitű emberek is lapoznak tovább a Szentírásban.
Pedig, aki ért az evéshez, tudja, hogy a színhúson kívül más is van: a csontokról lerágható apróbb falatok olykor ízesebbek a többinél. Aki benne él az igében, az naponta tapasztalja, hogy mellékesnek tűnő, elejtett szavakban is micsoda erő és töltés rejtezik. Így vagyok én a nemzetség-táblázatokkal: éretlen, fiatal lélekkel még átrohantam fölöttük, ma pedig már szinte azonnal rálelek bennük a Szentlélek személyesen nekem címzett üzeneteire!
Az első templomi énekkar névsorát olvastuk itt a Bibliából. Már ez önmagában is elgondolkodtató – hiszen a kórusokból legfeljebb a karmesternek „van neve”, a többiek rendszerint névtelen munkások – de itt Hémán, Ászáf és Étán nem csak név szerint, hanem pontos nemzetség-táblákkal szerepelnek, amiből kiderül, hogy ők mind a papi törzsből, Lévitől származtak. Olyan ez, mintha egy mai ünnepi istentiszteletről az énekkar névsorával és azok személyenkénti, pontos családfájával jelenne meg tudósítás az egyházi lapban – csodálkoznánk. Pedig fontos részlet az énekesekről, hogy őseik küldetését beteljesítő személyek, vagyis olyanok, akik benne állnak és benne élnek egy náluk sokkal nagyobb akarat rendjében. Hány ember életéből hiányzik éppen ez! Miért élek én még – kérdezik az élet peremére sodródva idős emberek, akik pedig bölcsességükkel, szeretetükkel még sok jóra taníthatnák a tapasztalatlan fiatalokat. A nemzetségtáblák az első énekkarral kapcsolatban arra figyelmeztetnek, hogy életünk számon tartott élet, ha pedig szolgálunk, a nevünk mindenképpen ott van Isten emlékezetében!
Ha meggondoljuk, ezek az emberek az éneklésen és cimbalmozáson kívül más fontosat nem is tettek, csak leírták imádságaikat: Hémán nevéhez fűződik a 88. zsoltár, Ászáfhoz az 50. és a 78-83. zsoltárok, Étánoz pedig a sokat énekelt 89. zsoltár. Nem valószínű, hogy maguk tudták, ők a „Bibliát írják” – csak tették, amire a Szentlélek ihlette őket. Az áhítat része volt az „énekkari tagságnak” – s mi háromezer év múltán is épülünk abból! Mert az énekkarban szolgálni fontos dolog. És nem úgy ám, hogy éppen most kedvem van hozzá, máskor meg nincs – hanem ahogyan olvassuk: „szolgálatban álltak, rendtartásuk szerint.” Az ember álljon a helyén, ahova őt a Szentlélek állította, lehessen rá számítani! Egy alapjában nagyon egyszerű helytállás, énekelni a kórusban igenis lényeges szolgálat, kivált, ha imádsággal végzik. Pont egyszerűségével biztat, hogy ki-ki közülünk a neki adott kegyelmi ajándékokkal gazdálkodjon, s ne panaszkodjék, hogy neki már nincs semmi haszna az életben. Még a bénán ágyban fekvő, tehetetlen ember is szolgálhat – ha mással nem, hát imádságaival. Tegyük csak hasznossá magunkat: ha van ének-hangunk, akkor azzal – ha pedig nincs, akkor mással!
Az un. Papi Író, akinek érdeklődése a Szentírásban mindig a templom, a kultusz és a nemzetség-táblák körül forog, s aki a Krónikák Könyvét is írta, fölemlíti Lévi nemzetségfő mellett Sámuel prófétát is az egyik családfában. Mindketten a “Nagy Öregek” közé számítanak, akikre jó gondolni, még az emlékezetük is erőt ad. Ha kutakodunk a saját lelkünkben, egészséges esetben magunk is találunk hazatért felmenőink vagy ismerőseink között hasonlót. Vajon gondoltunk-e már arra, hogy mi is lehetünk ilyenek – másoknak….?
Nagyapám például kilencvenévesen is – szálfaegyenes tartással – szolgált presbiterként a maga gyülekezetében az úrvacsorák szép rendben való lebonyolításánál. Ott kellett állnia az egyik padsor sarkánál – ez volt a szolgálata. S amikor 92 évesen Nyíregyházáról hozzánk került, már szombaton este kivitte vasárnapi ruháját az unokái szobájában álló szekrényéből, mert tudta, a fiatal urak vasárnap szeretnek tovább aludni egy kicsit… Jó rá így emlékezni!
Mindig ma készül a jövő. Bibliás hitünkkel azt is hozzátehetjük: még az örökkévalóság is. Nincs másodrendű pillanat, minden fontos, üdvösségbe vágóan az! Becsüljük meg és szeressük a pillanatot: kár mászolygással tölteni. Ha normálisan élünk, szükségképpen a Nagy Öregek közé fogunk tartozni valakiknek, s erőt jelentünk számukra, talán kulcsfontosságú pillanatokban. Ha másért nem, hát ezért legyen tartásunk, s viseljük életünk terheit és megpróbáltatásait méltó módon. Nem szabad összeomlani, tilos átadni magunkat a kétségbeesésnek és a panasznak, még ha okunk volna is rá – mert azzal segítség helyett taszíthatunk a belsőjükben szakadék szélén állókon!
Minden helyesen megvívott lelki harcunk erkölcsi erőt ad másoknak. Az emberek látják és olvassák egymás életét, s levonják a levonható tanulságokat. Kell ez nekem? – kérdezik. S igen, kell, ha van benne tartás, helytállás és méltóság. Habzsolni, ellenségeskedni, helyet elhagyni maguktól is tudnak az emberek, ám a magasabb élethez elengedhetetlen a példa. S ha van, akkor noblesse oblige – vagyis nem engedhetünk már meg akármit magunknak. Tényként ott van valaki helytállása, okos komolysága vagy éppen derűje, amit törettetések idején is megőrzött. És fel kell nőni hozzá, mint Ászáféknak az öreg Sámuelhez, a nagy és hűséges prófétához, és Lévihez, a nemzetségfőhöz – akiket ugyan sosem láttak, de szívükből tiszteltek.
A modern lélektan rájött, hogy a terápiának, a lelki gyógyulásnak két fontos feltétele van. Az egyik a szeretettel tartott, de tárgyilagos tükör, a másik pedig az idealizálható példa: valaki, akinek bőrébe szeretne belebújni az illető. Ha ezt a kettőt megkapja, el sem kerülheti a lelki gyógyulást. Nem állunk messze a valóságtól, ha a magunk nyelvén ezt így mondjuk: igazság és szeretet. A templomi énekkarosoknak ott volt a saját felmenőik listája, amiből rádöbbenhettek, nem szaladhatnak el árnyékuk elől – őket is meg fogja őrizni, éspedig cselekedeteik szerint, a kollektív emlékezet. Vigyázniuk kell, milyen emléket hagynak maguk után, milyen „listán” fognak szerepelni utódaik szemében, s majd egykor Isten előtt. Ez volt a tükör.
De e pontig mindez csupa erkölcsi imperativus. Honnan lesz erőnk a magas követelmény megvalósításhoz? Amikor az ige Megváltónk nemzetségtáblájával foglalkozik, megérthetjük belőle, hogy nem a vérségi leszármazás, és nem a testi család az igazán döntő. Nem erre valók a nemzetség-táblák, lelki üzenetük van – azt kell megértenünk. Ennek lényege pedig, hogy Jézusunk valóban benne áll Izrael népének szövetében, ezt senki meg ne kérdőjelezze – viszont megváltó műve az élő Istentől, magától a Szentlélektől való.
Isten tehát jelen van a történelemben és munkálkodik. A rombolás keresztre feszítő erőinél nagyobb és hatalmasabb feltámasztó szeretete: az irgalom diadalmaskodik az ítélet felett! (Jak 2,13) Hát ez a mi reménységünk. Isten szeretete erőt ad a magas követelmények megvalósításához. És aki ezt már tudja, hiszi – még ha fogát összeszorítva kell is éppen igyekeznie, mert másként nem lehet – teljes szabadságra jut majd a kegyelem jósága által! „A fiak szabadok” mondja Jézus. (Mát 17,26) Ennek az istengyermeki szabadságnak jegyében már nem kell félnünk, hogy alulmaradunk a bűn, a szenvedés és a halál erőivel szemben. Jézus győzött, s ezért mi is győzni fogunk – ez az evangéliumi hitünk diadalmas tudása és egyben tapasztalása is.
Vizsgáljuk meg hát ezek fényében, mi a magunk „énekkari tagsága”, van-e egyáltalán effélénk, s milyen állapotban van. Emlékezzünk a Nagy Öregekre, akik Isten színe előtt, már a dicsőség fénykörében állnak, s erőt kapunk példájukból. És emlékezzünk arra is, aki csak harminchárom földi évet élt, mégis mindnyájunkat gazdagít, éspedig évezredeken át. Krisztusunk szeretete „elég nekünk mindenre”! (Fil 4,13) Igen, ezt valóban így kell érteni, mindenre! Elviselni nehezen elviselhető embereket, megtanulni hallgatni, mikor azt kell, s beszélni, amikor arra van szükség. Felnőni feladatainkhoz, amik ránk várnak, s megharcolni azokat a harcokat, amiket pont nekünk kell megharcolni. A kegyelem nagy ereje velünk lesz ezekben! Így is legyen. Ámen.
Imádság
Istenem, bárcsak szép ének lehetne az életem, amely téged dicsőít! Ámen.
