Igehirdetés 2016. július 3.
Veszélyes hely a világ
Textus: Luk 10,3 Luk 10,5-9 Luk 10,16
„Menjetek! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ha egy házba beléptek, legelőször ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak! Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, reátok száll vissza. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek, igyátok, amit adnak, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról-házra. Gyógyítsátok az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: Közel van Isten országa! Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, azt utasítja el, aki elküldött engem.”
Fohász
Uram, egy lépésre van tőlem a te országod, mégis benne élek köznapiságomban. Adj hitet és bátorságot, hogy kinyissam szívemet, és beáramolhasson oda mennyei szereteted! Ámen.
Igehirdetés
A naiv ember egész életében rohan boldogsága után, mint egy gyerek. Meg van győződve, hogy itt minden kizárólag azért létezik, hogy az ő vágyai beteljesüljenek. Aztán a tengerparton vagy a repülőtéren géppisztoly-sorozat meg bombarepesz éri, s nagyon csodálkozik, hogy ilyen is van. Nem érti. Haragszik a tektonikus erőkre, amik vulkán-kitöréseket okoznak és városok pusztulnak el, de ami fontosabb, akadályozzák a repülőgép-forgalmat, pedig ő nyaralni menne! Fel van háborodva, mikor háborúkról hall, és akkor is, ha valaki nem él százhárom évig s nem végelgyengülés viszi el. S egyáltalán, miért kell meghalni – hiba a teremtésben! Növekedjen a gazdaság, és főleg növekedjen a fogyasztás.
Más ember viszont szorong és nem vállal semmit, mert mit lehet tudni. Legjobb nem kockáztatni. Ha valaki közeledik hozzá, biztosan csak ki akarja őt használni – maradjunk lehetőleg társ és felelősség nélkül. Vagy ha mégis van valaki, hát gyermek már nem kell, ne sírjon itt nekem. Legfeljebb egy, ha nagyon muszáj, hogy ki ne maradjunk az élményből – de minek neki már testvér. És gyűjtsünk egész életünkben, az anyagiakból azért soha nem elég: a szerzés nem ismer határokat.
Hogy állnak hát a dolgok? Szép-e az élet, vagy pedig rettentő? Ha az evangéliumra hallgatunk, azt látjuk, egyszerre mind a kettő. Gyönyörű dolog embernek lenni, hiszen az út menti virágok és a röpülő madarak is egy végtelen, atyai szeretetre mutatnak, mely mindazt, ami csak itt van akarta, s egészen nekünk adta – de a világban iszonyatos életellenes erők is jelen vannak. Hangtalanul jelennek meg, mint kígyó a kertben: egyszer csak ott vannak. Aztán kitépnek a Paradicsomból, mert pompásan beszélik vágyaink nyelvét, s elhitetik velünk, hogy “olyanok leszünk majd, mint Isten.” Valami bódulat vesz erőt az érzéseken: most, most…! Aztán mégis fázni kezd az ember, s szégyelli magát. Nincs jó íze a munkának, sem az életnek, sem a családnak: kiderül, hogy a világ jó is, meg rossz is, egyszerre mind a kettő. S az élet a Paradicsomon kívül maga sem egyértelmű – míg csak meg nem leli az ember az „elvesztett közepet”.
Ezt így, legkésőbb élete közepéig fölismeri a legtöbb ember – igaz, nem mindenki vallja be magának. Az evangélium továbbvisz ennél a szomorú, kiábrándult pillanatnál. Menjetek! – kiáltja Jézus ragyogó szemmel tanítványainak. Menjetek! Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Van dolog elég! Isten országa közel van – s nézzétek, olyan sokan még nem tudják! Küszködnek vargabetűikkel, próbálkoznak hiú győzelmekkel, mindenféle megoldásokkal – pedig egyetlen ajtót kellene csak kinyitni a szívükben. Hát mondjátok meg nekik, hogy közel van hozzájuk Isten országa! Menjetek!
Ahol befogadnak ezzel az üzenettel, ott azt egyétek, amit elétek adnak – ne legyenek igényeitek. Tartsatok mértéket, ne éljetek vissza az evangélium adta kiváltságos helyzetetekkel: ne legyetek se sztárok, se ünnepelt vendégek! Viszont gyógyítsátok a betegeket. Mert a meggyógyult életű ember körül gyógyulnak a többiek is: bűnből, szenvedélyből, sőt, a gonosz olyan rafinált kötelékeiből is, mint saját emberi tulajdonságaink. Valaki egyszer nagyon megbántott egy testvérét, aztán bocsánatot kért tőle levélben ilyenformán: „Ne haragudj, de én ilyen vagyok – engem így kell elfogadni.” Akit megbántott, azt nem vigasztalták a sorok, hiszen azt jelentették, “én ilyen vagyok – tehát veled van a baj”…
A gyógyulás az ige gondolatkörében nem azt jelenti, mint a testi orvoslásban, hogy nincsenek bajok, tünetek – hanem azt, hogy valami nagy többlet van: üdv! Nagy béke, szelíd, megbocsátó szeretet, önmagam és mások elfogadása, s megbékélés a mulandósággal. Bach zenéje azért emelkedik sok más zene fölé, mert ennek hangján szól. Meg-megjelenik benne a sóvárgás, a magányosság, még sötét gondok is – de mindez hatalmasan, mégis egyszerűen átszellemül egy magasabb megbékélésben. Gyógyítsátok a betegeket azzal, hogy megértetitek, mindenhol, mindig közel van Isten országa!
Akiknek a halászat, a fogás értékesítése, meg a hálók szárítása volt az élete, mint Péternek és Andrásnak; s a többieknek, akik vámszedők vagy zelóták voltak, azoknak ezzel a megbízatással új világ nyílt ki – pontosabban nagyon is régi, hiszen a zsidók küldetése eredetileg is az volt, hogy az élő Istenhez vezessék a népeket! (2Móz 19,6 Ézs 49,6) Micsoda tapasztalás ehhez visszatalálni! Mint amikor testvérek évtizedek után találkoznak, holott elveszettnek hitték egymást – s újra ott a gyermekkor, a szülői ház, a régi helyszínek… Ne gondoljuk, hogy ez valami ritka és hozzáférhetetlen lelki esemény, mert Isten országa mindig, mindenkihez valóban – közel van!
Igen, ez a megtérés: olyasmi, ami mindig az ajtó előtt áll – mint a zörgető Úr is. Most is ő mondja: Menjetek, beszéljetek erről mindenkinek! Mert a világ veszélyes hely ugyan, de nem a robbantások miatt. Hanem azért, mert le lehet élni az életet anélkül, hogy valaki az egy igazán szükséges dolgot megtalálja (Luk 10,42), az egyetlen valóban szükséges lépést megtegye (Márk 12,34), s a szívét egyetlen egyszer megnyissa Isten királyi uralma előtt! (Jel 3,20) Ez a földi élet igazi veszélye. Kimaradni az üdvből, a mennyei békéből – ami pedig oly közel…! Az igazi veszély nem Heródes és Pilátus véres kegyetlenkedése, amiknek modern változata a repülőtéri terrortámadás – az igazi veszély az, hogy Isten országa közel van, mi pedig élünk továbbra is anyagiakat hajszolva, szeretet nélkül, sok félelemben és gyanakvásban, fogakat csikorgató ellenségeskedésekben…
„Menjetek! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé!” – ennek nyilván van olyan jelentése, hogy kidobnak majd, bíróság elé állítanak (Márk 13,9-13 Csel 18,12), sőt, fogadalmat tesznek megölésetekre. (Csel 23,12-13) De az igazi veszélyek, melyek közt az elküldötteknek helyt kell állniuk, saját lelkünk és életünk démonai – ezek inkább elveszíthetnek, mint más egyebek. „A mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen” (Ef 6,12) – a belső, lelki harcban pedig sokszor valóban nehezebb helytállni, mint bármilyen testi küzdelemben.
Ha van ott „békesség fia” – vagyis valaki, aki szent komolysággal fogadja, nem veszi semmibe s nem játssza el, ami üdvére tartozik – arra a ti békességetek átragad, meggazdagítja őt! Ha viszont komolytalan emberek vannak ott, ne féljetek: békességetek visszaszáll rátok… Íme, a „békesség megmaradásának törvénye” – mint Isten országának alapigazsága… Nem kell vitáznotok, békességetek van. A port is verjétek le lábatokról abban a városban, bizonyságul ellenük: nincs dolgunk veletek többé. Mindazáltal vegyétek tudomásul, Isten országa közel van hozzátok!
Az ezt követő figyelmeztetés valójában jó hír: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, azt utasítja el, aki elküldött engem.” Pozitív megfogalmazásban mondhatjuk ezt úgy, ahogyan szó szerint olvassuk is Máténál: „Nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke az, aki szól bennetek.” (Mát 10,20) Igen, hihetjük Isten részéről ezt a nagy bizalmat. Ő megengedi és lehetővé is teszi, hogy ne mi beszéljünk, hanem – ő szóljon általunk! Ez persze fényévekre van a hívő gőgtől, annak pont az ellenkezője: ilyenkor ugyanis nem magunkra, hanem fölfelé figyelünk, Urunk iránti alázattal. Úgy beszélünk embertársainkkal, méltányosan és szeretettel – egyedül ekként vagyunk alkalmas eszközök a Lélek számára. Ha mi elhallgatunk, ő beszélhet.
S beszél is, de sosem gőgünk által. Ő „a kevélyeknek ellene áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” (1Pét 5,5) Mennyi, de mennyi emberi kakaskodást előzne meg, ha szavainkat így rostálnák meg – éspedig idejekorán…! Tudok-e, akarok-e egyáltalán „az ő hangja” lenni a világban? Összefér-e ezzel a kioktatás, a keserű „megmondom neki”, vagy az elbújtatott, hamis szándék a szavak mögött? Egy francia mondás szerint a beszéd összesen arra való, hogy gondolatainkat elleplezzük vele… Elég szomorú, ha így van – de az is, amikor „ami szívemen, a számon” – s belegázolunk a másikba, mert nekünk „igazunk van”… Az őszinteség sosem rombolás és nem is megsemmisítő kritika. Vegyük észre, hogy amint tényleg a “Lélek súgásaira” figyelünk, találunk megfelelő szavakat – atyáink Istene erről is gondoskodik!
Veszélyes hely a világ? Igen, mert kizárhatjuk magunkat Isten országából. Minden más veszteség és baj semmi ehhez! Azt a békességet meg nem találni, ami örök Urunk, mennyei Édesatyánk ad, valóban az üdv eljátszása. Forduljunk mindenkihez szívünkben ezzel a hírrel: Az ő országa közel! Hozzád is, hozzám is – mindnyájunkhoz! Ha ebben az ügyben járok, el ne bizakodjam, haszonlesővé ne legyek. Viszont mindenkor hittel hihetem, ő ma is szól – s ha van hozzá engedelmességem, általam és bennem is:
“Légy örömmondó, békekövet:
hirdesd, a Szabadító elközelgetett..!”
(397.dics. 1.v.)
Így legyen! Ámen.
Imádság
Uram, hadd rendeljem alá lényemet szeretetednek. Akkor nem kell majd aggódnom erszény, tarisznya, saru és ennivaló dolgában sem – köszönöm, hogy ezt mindig újra tapasztalhatom is! Ámen.