A kommentek világára adjunk kevesebbet, mert azok csöppet sem képviselnek olyan megbízható valóságot, mint amennyi figyelem rájuk jut. “A népek” ma így vélekednek, holnap pedig amúgy – ami viszont kiállta az évszázadok próbáját, az tényleg szívünk legmélyebb rétegeire tartozik. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2021. szeptember 26.
Kit őrizsz mint egy juhnyájat
Lekció: Zsolt 80,1-20
Textus: Zsolt 80,2-4
„Figyelj ránk Izráel pásztora, aki úgy terelgeted Józsefet, mint egy nyájat!
Te, aki kérubokon trónolsz, jelenj meg ragyogva Efraimnak, Benjáminnak
és Manassénak!
Mutasd meg hatalmadat, jöjj segítségünkre! Istenünk, újíts meg bennünket!
Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!”
Igehirdetés
Gyermekkorom mélységeiből zeng utánam a zsoltár a gödöllői református templom tágas légteréből: „Hallgasd meg Izráel pásztora, és Józsefnek vezérlő Ura…” A fővárost friss zöldséggel és gyümölccsel, általában élelemmel ellátó, fehér inges mellényes patricius-parasztpolgárok énekelték, az idősebb asszonyok még fekete népviseletben – a szószéken édesapám hirdette az igét, az orgonán pedig édesanyám játszott… Ötéves lelkem megdönthetetlenül biztos keretét jelentette a vasárnapi templom a hófehér falakkal és a megszámlálhatatlannak tűnő padsorokkal, elérhetetlen, kék eges ablakaival – nem is volt számomra nagyobb valóság.
Másfél évtized múlva tanárunktól hallottuk a Teológián (a családi okokból „csimbológiának” titulált himnológia keretében), hogy a 80. valójában a Görgey zsoltára, hiszen mi van benne:
„…Kit őrizsz mint egy juhnyájat,
Fordítsd hozzánk szent orcádat,
Aki ülsz a Kérubimon,
Jelenjél meg világoson!”
Akkoriban éjszaka még emberek tűntek el, vagy süllyedtek el börtönben, köztük lelkészek is, ezért üdítő lelki feloldozásnak számított egy ilyen huncut kiszólás az akadémiai közegben – próbáltunk is mosolyogni rajta… Hát mélyedjünk el a 80. Zsoltár bibliai szövegében, mint mostani vasárnapunk ünnepi többletében – Urunk Jézus názáreti gyermekkorában éppenséggel a zsoltárok jelentették a lelki kenyeret, a gyermekeknek életre szóló tanítást! Aztán, s nekünk ez is igen fontos, a reformáció korától Szenczi Molnár Albert tollából a magyar nyelvet megtartó erőt adták, immár évszázadok óta – s micsoda korszakokban…
Ha pedig nagy peregrinus költőnket említjük, aki lefordította számunkra genfi zsoltárainkat, álljon itt egy másik érdekesség is: számítógépemen a helyesírás-ellenőrző program a „…kit őrizsz mint egy juhnyájat…” aláhúzza pirossal, mint amely hibás, vagy nem létező szót tartalmaz. Ma tényleg azt mondjuk őrzöl, ez idáig rendben: de hát bontsuk le a jáki székesegyházat vagy a pataki várat, mert már másként építkezünk…? Mutassunk hátat Bachnak, Vivaldinak és Kodálynak, mert a stadionok muzsikája nem olyan, mint az övék? Berzsenyi, Arany János „átértékelése” megtörtént, memoritert sem tanítanak már, a közbeszédet pedig az un. humoristák (és újabban az újságírók) trágársága uralja – maradjon mindez szó nélkül…?
Nekem ajándékszámba megy a régi magyar zsoltáros szöveg, s kifejezetten örülök benne a nyelvtörő, bátor lelemény „őrizsz” szónak – bárcsak volnának ma is megint költőink, akik tehetségüket a nemzet megmaradásának szolgálatába állítják, mint ama Szencről származott Molnár Albert…! Igen, az Örökkévaló tényleg őrzi övéit, mint jó pásztor a juhnyáját, hányszor megtapasztaltuk: olyan alapigazság ez, amin az „információ évszázadában” is érdemes elgondolkodni, üzenetében pedig üdvösségesen elmélyedni. Szó sincs azonban arról, hogy Isten gyermekei útján ne lehetnének bajok – s ezzel már egészen mai témáinknál is vagyunk.
A 80. Zsoltár bibliai keletkezésének pontos történeti datálása megoldhatatlan feladat, mert különböző irodalmi elemeinek lehetséges származása kilenc-tíz évszázadot ölel fel – ami egyben arra is utal, hogy szövegét egy élő hagyomány papi szerzői hitbeli tapasztalásaik vezetésével többször alakították, míg elnyerte végső formáját. Tartalmilag a mi Himnuszunk történelmet értelmező, nemzetéért könyörgő imája szól ezen a hangon. Felhangzik benne a kezdetek ideje, a Kr.e. 1300-1200-as egyiptomi szabadulás emléke: a kerubokon trónoló, azaz égi Isten „egy szőlőtőt hozott ki Egyiptomból” (Zsolt 80,9) – s népeket űzött ki, hogy új helyén beplántálva az gyökeret verhessen. Elegyengette helyét, indáit a tengerig növeszthette, hajtásait az Eufráteszig – mindez már Dávid nagy királyságának korára utal. (Kr. e. 1000)
Most azonban Efraim, Manassé és Benjámin, azaz az ország szíve-közepe kenyér helyett könnyeket eszik, itala is csupán áradó könny – ez viszont Samária városának arámiak, majd asszírok általi borzalmas, éhínséges ostromát idézi Kr. e. 722 tájáról. (2Kir 6,24-30 2Kir 17,5-6) Ugyanez az Úr lerombolta a szőlőskert kőkerítését – hogy szedhessen róla mindenki, aki arra jár, sőt lerágja az erdei vadkan és lelegelje a mezei vad! Ezért sír az imádság: „Seregek Istene, fordulj hozzánk – tekints le az égből és gondozd ezt a szőlőt…!” (Zsolt 80,15) Végül pedig hallunk benne az Ember Fiáról is, akit “jobbkezével ültetett az Úr, akit magának nevelt” – ami leginkább már a dánieli látomások, az apokaliptika idejére, vagyis Kr. e. 300 tájára datálható. (Dán 7,13-14)
Számunkra az fontos mindebből, hogy a zsoltár egységes egészben látja évszázadok történéseit, könyörgése pedig úgy szól az Úrhoz „helyreállításért”, hogy a tizenkét törzs összetartozásának féltett és szeretett ügye valami még sokkal fontosabbra mutat: Isten gyermekeinek egységére, főleg pedig lelki megújulására. Nem a nép önmaga a végső valóság, hanem az élő Isten. Amiért minden zajlik számukra a történelemben, ajándék és próba egyaránt – az egy magasabb élet. Ha az nincs, akkor semmi nincs: ez a tétel foglalja egybe az egész Szentírás szerteágazó tematikáját, képezi tulajdonképpeni gerincét – s nekünk sincs ma fontosabb megérteni valónk belőle, mint éppen ez.
Részlet-tanítások azonban bőven akadnak még – mindjárt itt a szőlőtő és szőlőskert ősi képe. Bizonyos források szerint a Kairótól 70 km-re délnyugatra eső Fayyum-oázisban őshonos az a szőlőfajta, aminek fürtjét a főpohárnok álmában kezeivel a fáraó poharába csavarhatta. (1Móz 40,11) Az a Római birodalom korában Alexandrián át Bizáncba került: ennek vesszőjét vitte magával később egy francia diplomata, Vicomte d’Auban I. Ferenc király idejében Burgundiába. A Macon-tól délnyugatra fekvő Chassellas-ban telepítették első ültetvényeit – innen terjedt el saszla néven az egész világra…
Bennünket mint az értékes tenyészet képe érdekel – hiszen a szőlő kitűnő étkezési gyümölcs, a bor pedig az ünnep jelképe ősidőktől: Isten világában helye van a bőségnek és a derűnek! De jöhetnek ám keservesebb dolgok is, amikor a “szőlőskert” kőkerítését ledöntik, értékes ültetvényét vadkanok és mezei vadak legelik le – akkor nincs többé Isten…? Éppen ellenkezőleg: a bajban kell az embernek igazán megértenie, hogy aki elültette őt és gondoskodott bőségesen helyéről, növekedéséről – az adott esetben még kerítését is ledöntheti! Ugyanattól jön a gazdag áldás, az ősi cédrusokat is megszégyenítő pompás hajtások növekedése, a „hegyekre vetülő árnyék” vagyis a nagy befolyás, mint aki a végsőkig meg tud minket alázni – éspedig némelykor emberi lények, akár arámok vagy asszírok által!
A saját életének eseményeiből okuló embert állítja tehát elénk az ige: ezt jelenti Isten népének lenni! Ő nem csak gondoskodó ajándékaival, de feddéseivel is terelgeti övéit – s “szőlőskertet” bizony nem csak ültetni tud, de szétzilálni is. Vegyük hát észre tanításait, fejtsük meg országunk, s személyes sorsunk rejtélyeit – magunk profitálunk majd belőle a legtöbbet!
Elmélyedve a zsoltár szövegében feltűnnek a refrének. Háromszor hangzik el ugyanaz a könyörgés, éspedig a helyreállításért való nagyon alázatos esedezés hangján – csak éppen a megszólított neve változik, igen valószínűen tudatos szerkesztés következtében:
„Istenünk, újíts meg bennünket!
Ragyogtasd ránk orcádat,
hogy megszabaduljunk!” (Zsolt 80,4)
Másodszor már a „Seregek Urához” száll a fohász (Zsolt 80,8) – végül pedig személyes formában: „Uram, Seregek Istene – újíts meg bennünket!” (Zsolt 80,20) A név sosem mellékes, hiszen még embereknél is a belső lényegre utal – sokszorosan így áll ez a rajtunk túli Örökkévaló ügyében.
Az Isten megnevezés általános, az egész Közel-Keleten használatos név volt – nem véletlen, hogy a bibliai Elóhim és a későbbi, muzulmán Allah szó is ugyanabból a sémi gyökből származik. A Seregek Ura (8. v.) már egyszerre utal a tizenkét törzs szövetségén, összetartásán is nyugvó, de valójában az ő csodálatos szabadító tetteiből fakadó hadi sikerekre, és ugyanakkor a Mindenség csillagezres égboltjának kerubok fölött lakó, örök Urára. A refrén végső, harmadik istennév-változata pedig mindezt egyesíti, s az imádkozó legszemélyesebb kérésévé emeli: Uram, Seregek Istene…! – ahol a többletként megjelenő négybetűs héber JHVH név jelentése „aki tényleg Van, az igazán Létező.” A lenni igéből eredő megnevezés egyedül Izrael népe számára volt ismert, s a főpap is csak egyetlenegyszer mondhatta ki egy évben, a Szentek Szentjében a nagy engesztelés napján mondott imájában!
Formatörténeti szempontból azt mondhatjuk, mindez a zsoltár szerkesztéséből fakadó, költői fokozás – hitbeli tekintetben pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Urunk ezer alakban rejtőzhet. Ott van teremtett világa szépségeiben, megfoghatatlan gazdagságában és titkaiban, de egy nép és nemzet megmaradásának történelmi csodájában – sőt, egészen egyéni, személyes megtapasztalások sokaságában is, amiket semmiképpen nem lehet uniformizálni. Ő valóban „sokszor és sokféleképpen szólt hajdan az atyáknak a próféták által” – nekünk azonban legvilágosabban a Fiú által szólt, akit örökösévé is tett mindennek, aki az Alfa és az Ómega, aki van, volt és eljön, a Mindent Átható – örök szeretet! (Zsid 1,1 Jel 1,8)
Ezért érdemes hát énekelni, sőt olvasni a Zsoltárokat, talán még a vasárnap délután is használható ilyesmire – mert ezek őróla, Megváltó Jézusunkról szólnak, tényleg „…eleitől fogva.” (Zsolt 90,1-2) A Biblia ezerötszáz oldalának sokszínű üzenetében az ő lelki arca van középen, és semmi túlzás nem volt a hithű dzsainista Mahatma Gandhi rendkívül alázatos, ám univerzális érvényű kijelentésében: „Indiának szüksége van Krisztusra…”
Nekünk is szükségünk van. Nélküle marad énünk bálványozása, a mindenkori körülmények okolása, és legalacsonyabb szintként a másik ember hibáztatása – főleg pedig a bizonytalanság, amiből mostanában bőségesen kijut a világnak. Szorongás és téboly, néha együtt a kettő – holott bárkinek, bármikor hozzáférhető a saját Isten-gyermeksége, amit Jézusunk elhozott mindenkinek – a föld szélső határáig!
Merítsünk hát erőt a nagyszerű fohászból, amit háromezer éve kezdtek el írni, s amit mi, magyar reformátusok évszázadok óta éneklünk is Énekeskönyvünkből! Engedjük, hogy átjárja érzéseinket, tematizálja gondolkodásunkat – mert erre hivatott. A kommentek világára pedig adjunk kevesebbet, mert azok csöppet sem képviselnek olyan megbízható valóságot, mint amennyi figyelem jut rájuk. “A népek” ma így vélekednek, holnap pedig úgy – ami viszont kiállta az évszázadok próbáját, az tényleg szívünk legmélyebb rétegeire tartozik.
Mindenekelőtt tegyünk erőfeszítéseket életutunk fordulatainak megértésére – ez intellektuális feladat. De nem csak az, mert a lényeges felismerések, a valóban helyes értelmezések nem önigazolásban, hanem hitben születnek – ahhoz pedig erősíteni és gondozni kell belső életünket, ami már kifejezetten ige és imádság dolga – hogy ne kedvenc “igazságaink” uralják áramló képzeteinket. Mindnyájan felelünk azért, mit engedünk eluralkodni magunkon. Végül pedig komolyan kell venni a fogadalmat: “És mi el nem térünk tőled…!” – mert megvalósítás nélkül bizony elszáll a “lenge térben” a legszebb vallásos érzés is, s idelenn marad minden a régiben. Imádkozzunk hát teljes szívvel, teljes lélekkel és teljes erőnkkel azért a valónkért, akit ő jobb kezével ültet, dicsőségére szerez, s magának megerősít, mint kerubok felett lakó – “…és mi nyilván megtartatunk!”
Így is legyen! Ámen.
Fohász
„Hallgasd meg, Izráel pásztora,
És Józsefnek vezérlő Ura,
Kit őrizsz, mint egy juhnyájat,
Fordítsd hozzánk szent orcádat!
Aki ülsz a Kérubimon,
Jelenjél meg világoson!
…Uram, ismétlen térj mihozzánk,
Mennyekből szemed fordítsd reánk,
És látogasd meg a szőlőt,
Melyet jobb kezed ültetett,
Nézd meg a csemetét végre,
Kit szerzél dicsőségedre!
….És mi el nem térünk tetőled,
Csak életünket erősítsed,
És dicsérjük szent nevedet,
Úr Isten, vigasztalj minket!
Világosítsd színed rajtunk,
És mi nyilván megtartatunk.”
(80. Genfi Zsoltár 1, 9, 11. v. – 1606)
Így is legyen. Ámen.