Igehirdetés 2021. október 17.

Isten kikutathatatlan útjai

 

Lekció: 1Thessz 2,13-16

Textus: Róm 11,33-36

„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! Ugyan ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie? Tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké! Ámen.”

 

Igehirdetés

Régi fényképet nézegetve nem tudjuk az évszámot, pontosan mikor is készült, ám határozottan felvillan a perc atmoszférája. Felidéződik, hogy derűs vagy búsongó kedvünk volt, amikor pont azzal a tekintettel néztünk a lencsébe, amit a fotó megörökít. A hangulatnál is meghatározóbb azonban az életállapot: évek folyamát színezi át a családi boldogság, olykor viszont a hajszolt munka és gond, vagy éppen a belső szorongás, bizonytalanság – amik akár az alapokig átitathatják egy életszakaszunkat, s még komolyabb pecséteket hagynak maguk után, mint a hangulatok.

Pál bizonyos értelemben elkeseredett szívvel írta első levelét Thesszalonikába. Örömmel emlékezik ugyan, hogy az ottaniak, hallgatva rá, Jézus követőivé lettek és állhatatos reménnyel várják Uruk második eljövetelét, lelkesen emlegeti hitből jövő munkájukat s szeretetből fakadó fáradozásaikat is – ám az apostolt más városok zsinagógáiból kidobták, Filippiben városi hatóságok megkorbácsolták, börtönbe vetették, kalodába zárták, Lisztrában a helyiek megkövezték, Jeruzsálemben negyven férfi átokkal kötelezte el magát, hogy nem esznek és nem isznak addig, amíg meg nem ölik őt…

Saját népe nem fogadja el azt a Krisztust, aki pedig hiánytalan odaadással volt hűséges Istenhez, s elhozta a végső szeretetet azoknak, akik valóban választottak! Megölték a Megváltót, mint a prófétákat is: nem kedvesek Isten előtt, ellenségei minden embernek, akadályai annak, hogy a népek üdvözüljenek, így teszik teljessé mindenkori bűneiket – de utol is érte őket Isten haragja végérvényesen…! (1Thessz 2,13-16)

Itt tart tehát az apostol. Messze még a Római levél nagylelkűsége, ahol már belátja, hogy megbánhatatlanok Isten ígéretei és az ő elhívása: a megkeményedés Izraelnek csak egy részét érte – amíg a pogányok teljes számban be nem jutnak! (Róm 11,25) „Az evangélium miatt tehát ellenségek tiértetek – de a kiválasztás miatt kedveltek az ősatyákért, hiszen Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlan.” (Róm 11,29)

Amikor évezredek múltán ezen elgondolkodunk, be kell lássuk, hogy emberi hangulataink mégiscsak valóságos élettartalmak. Nem mondhatjuk felőlük, hogy csupán “múló állapotok”, amik egyáltalán nem is fontosak s mint a füst elszállnak – mert mindet elvisszük magunkkal nem is akárhová, hanem az örökkévalóságba. Pontosan annyi “marad” belőlünk emberekből, amit itt megéltünk, jót vagy rosszat – így kell értenünk a test feltámadását s az örök életet. Odaát persze mindenkor az Úrral leszünk, ennyiben valóban más és több az a létezés, ám a jézusi példázat szerint a gazdagnak nagyon is emlékeznie kell, miként élt ideát, s hogyan viszonyult Lázárhoz…! (Luk 16,21-25) Törekedjünk hát a legtöbb jóval megtölteni a telő-múló idő neutrálisnak látszó óráit, s azon se restelkedjünk, ha utóbb rá kell döbbenünk, lehetett volna méltányosabban, nagylelkűbben, vagy éppenséggel okosabban szemlélnünk az életet és főleg saját cselekedeteinket – de mi „akkor még” csak ott tartottunk…

Gyermekkorom emléke egy dühösködő ember. Nem volt közeli ismerős, csak ritkán akadtunk össze, ő egyébként is az idősebbek, mi pedig a fiatalok generációjához tartoztunk. Rendszerint haragosan, szinte gyűlölködve nézett, és nem csupán kritikával illette a dolgokat, hanem vitriolos megjegyzéseket tett emberekre, viselkedésformákra – s mivel tornatanárként hatalmi pozícióval bírt, nagyon tartottunk tőle. Rosszkedvet és ellenségességet sugárzott, igazságtalanul is büntetett. Aztán a maga idejében kinőttük az iskolát, elsodródott mögöttünk az elmúlt dolgok tömegében – de személye így maradt meg emlékeinkben. Milyen kár, amikor emberség helyett csupán egy funkcióra, mégpedig egyoldalú és rosszul értelmezett funkcióra, ez esetben a megfélemlítésre épített „fegyelmezésre” redukálja valaki önmagát (ami egyébként a terrorizmus lényege is!) – éveket és évtizedeket már nem lehet utólag mással helyettesíteni.

Ellenpéldaként hadd idézzem fel azt a hívő református asszonyt, akinek családja elvesztett mindent: házat, földet, lovakat, marhákat – és teljesen nincstelen földönfutóvá váltak. Bűnnek minősült, hogy generációk munkájával megdolgoztak nem túl jelentős vagyonukért… Gyári munkások lettek, meglehetősen szűkös heti keresettel, ez volt a „magasabb” cél, amiért elvették tőlük tulajdonaikat – a fillérnek is meg kellett becsülni a helyét náluk, előröl kezdve fáradtságos igyekezeteik napi taposómalmát. Mégis jóság volt ennek az asszonynak a mosolyában és mindenkor derű a közelében: támogató szavai ma is erőt adnak, pedig régen porlad már a magyar anyaföldben. Így született volna, ilyen tulajdonságokkal? Meglehet – ám bizonyosan nem tékozolta el azokat a jókat, amiket magával hozott, megőrizte pozitív hangoltságát késő öregkoráig, a történelem minden viharán át!

Mert a fölülemelkedésre mindenkor szükség van. Mi lenne, ha a napihírek szabályozhatnák be lelkünk egészségét, s a kósza, nem is mindig jóindulatú pletykák üdvösségről való tudásunkat…? Aki Krisztust élete vezércsillagának elfogadta s őt naponként újra szívébe is hívja, attól többé semmit elvenni nem lehet: sem megalázással, sem tudatos ártani akarással. Hitének páncélja sérthetetlenséget ad, ő maga pedig örökre megáll immár a lábán – bármit hoz is az élet. Megtalálta Urát és Istenét, tanítványként leborult a Feltámadott előtt (Ján 20,26-29) – s benne olyan gazdagsága lett, amiből aztán mindenkinek csak ajándékoznia lehet. Ahogyan szép fennálló énekünk is összefoglalja ezt a megrendíthetetlen állapotot:

 

„Megáll az Istennek Igéje,

És nem állhat senki ellene.

A nagy Isten vagyon mivelünk,

És Szentlelke lakozik bennünk…!”

(171. dics.)

 

A titkok azonban továbbra is titkok maradnak, s minden elzárt összefüggés hozzáférhetetlen számunkra, még ha saját sorsunk fordulataival közvetlenül kapcsolatos is. Egész, túl sokra becsült intellektuális apparátusunk hiábavalónak bizonyul, amint túllépünk a nekünk szabott lehetőségeken, s megpróbálunk területekre behatolni, amik egyedül Istenéi. Előfordul, hogy éppen a legdöntőbb kérdésekben azt kell mondanunk, mint magának Pálnak is kellett: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai!” (Róm 11,33-36)

E himnikus, költői fohász nem utasít, hanem jelt ád; s inkább informál, mintsem értekezik. Miért fontos ez? Mert nagyon is pontosan kijelöli embervoltunk határait, mikor arra biztat, ott legyünk otthon, ahová Teremtőnk elhelyezett: a világ fölött, de Isten alatt. Szellemi értelemben ez inkább alázat, mintsem lázadás, kapcsolati tekintetben pedig nagylelkűségre tanít, nem igazságosztásra.

Az ember ugyanis jól teszi, ha nem lép Isten helyébe. Elég próbálkozás volt már erre filozófiában, tudományban, történelemben, de valamennyin túltéve mégis a mindennapokban: emberek hatalmi megfontolásból, pontosabban hatalmi érzületből akartak pozíciót maguknak, s akarták elfoglalni a legjobbnak gondolt helyeket. Egymás közti harcaik legnagyobbrészt ma is innen datálódnak, s a másik megsemmisítésének démoni szándéka is pontosan ebben gyökerezik: Istenre nem gondolva legszívesebben eltakarítanák ellenségeiket az útból, eszközökben sem válogatva.

Nem túl gusztusos dolog bűnügyi történetekkel foglalkozni – ám egy tanulság mindenképpen adódik a valós rendőrségi történetekből. A konkurens banda tagjait megölető „keresztapák” elkezdenek rettegni, és mindenfelől azt sejtik, hogy életükre törnek – üldöztetéses téves-eszméik elképzelhetetlen őrületekbe kergetik őket. Ezt nevezik gengszter-betegségnek. Belesüllyedtek az „Ölj, vagy téged ölnek!” életkörébe, és nagyon csodálkoznak, hogy az tényleg hozzáfog uralkodni felettük. Amit ugyanis az ember egyszer immaginációjába helyez, az elkezd megvalósulni. Nem is a cselekedeteket, hanem már sokkal hamarabb, a gondolatokat kell megtisztítani! (Fil 4,8)

Ezért fontos, hogy a mindennapjaink semmiképp ne maradjanak „Isten-telenek”, újra és újra szívünk szerint el tudjuk mondani: „Ugyan ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie…?” – Igen, mi vagyunk az ő adósai, nem pedig ő a miénk!

Van egy profánnak tűnő orvosi tudomány, az anatómia, ami az emberi test belső szerkezetének leírásával foglalkozik. Fiók-ágazata a neurológia, mely ezen belül is az idegrendszert tanulmányozza. Akinek megadatik, hogy mindezzel felsőfokú, egyetemi szinten foglalkozhat, arra a következtetésre juthat, hogy az agyvelőből kiinduló, egész szervezetet behálózó érző és mozgató idegkötegek elképzelhetetlenül bonyolult rendszere afféle elektromos hálózathoz hasonlítható, s betegség esetén „szerelőre”, vagy valami hasonló technikusra van szükség. Sokan valóban így is értik az orvoslást.

Jómagam, bepillantva ebbe a világba arra jutottam, hogy Teremtőnk mélységes gazdagsága és bölcsessége kellett annak összerakásához, amit a sok-sok létező ideg közül csak egyetlen egy is, például a Nervus vagus, azaz bolygóideg agyból lefutása és tevékenységének hallatlanul komplex munkája révén jelent az egészség fenntartásában. Ilyesmit véletlen nem tud összerakni, évmilliárdok alatt sem. S mivel ennek az idegnek bonyolult működése kapcsolódik a hangulatok, érzések, sőt gondolatok világához is – valójában egy olyan csodálatos rendszernek, az ember „egész-ségének” része, aminek adott esetben orvoslása sem csupán technikai, szerelői hozzáértést, hanem valami sokkal többet igényel.

Ez a több pedig (nem elvitatva a szakmai tudás szükségességét) pontosan a támogató, pozitív emberség, közelebbről pedig a papi típusú, önmagát adó áldozat – amire már viszont szinte kizárólag az képes hosszabb távon, aki szívével is tudja, hogy „Tőle, általa és érte van minden.” Egy önmagát Istennek képzelő lény sosem ilyen, legfeljebb az üzleti egyességig jut: „Ön is jól jár, mi is jól járunk…” – ám hol van ez a szemlélet és gyakorlat attól, amire mindnyájunknak szüksége van, ha életünk egyszer alámerül s valóban megbetegszünk?

Végül talán mégis a legfontosabb pár szó ez: „Övé a dicsőség mindörökké!” Természetes ugyan az emberi igyekezet, hogy előbbre jussunk a rangsorban, vigyük valamire – csak az önmagát semmire nem becsülő embert nem foglalkoztatja, legalább ifjú korában, ilyesmi. Ám az igazi ragyogást mégsem a többiek közti helyünk hozza el, bármily megtévesztőek lennének is a különleges járművek és vörös szőnyegek, hanem a lélek belső békéje: pontosan így kell élnem, ahogyan teszem – éppen ez örökkévaló Atyám akarata is velem, odaát sem kell majd szégyenkeznem miatt. A „dicsőség” valójában nem földi, hanem égi kategória, isteni fény – s mint ilyen, lényege éppen az önmagával való tökéletes egység és azonosság. Ember hibátlanul megvalósítani nem tudja, csupán kaphatja, éspedig attól, aki maga az örök ragyogásban él – Istentől.

Amint őelőtte megnyílunk, elvesztik élüket a minket ért méltánytalanságok, tompulnak a veszteségek fájdalmai, beleértve elővételezett gyászunkat is testünk majdani elmúlása felett. De halványodnak a lelkünkön égő szégyenfoltok is, hiszen a Fiú a kereszten valóban Teljes Áldozatot mutatott be értünk – amihez nem kell, de nem is lehet semmit hozzátenni. Aki eljut idáig, megrabolhatatlanná válik. Fölébe emelkedik múló hangulatainak, átjárja szívét a mennyei béke. Elvenni tőle immár semmit nem lehet, „mindennel bíró” lesz (2Kor 6,10) – megtalálta örök, isteni mivoltát.

Az üdvösségről keveset sejtünk, de egyet biztosan tudhatunk: pontosan ezt a sérthetetlenséget szánta nekünk örök Atyánk. Önmaga lényében kíván részeltetni, s a Krisztus Lelke által meg is adja mindazoknak, akik kérik tőle. A népéért aggódó, szívében súlyosan vívódó apostol is eljutott végül ide, s írásaiban világosan örökül hagyta ránk e tudást! Vegyük hát kezünkbe naponként a Szentírást, hogy el ne halványodjon, ki ne hunyjon bennünk a Lélek tüze. Lám, ma is milyen megrendítő, ünnepi bizonyosságra vezette szívünket – épüljünk belőle mindnyájan, személyesen vett üzenettel:

„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! Ugyan ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie? Tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké!” Így is legyen. Ámen.

 

 

Fohász

Engedd Urunk, hogy letegyünk eget verő ambícióinkról, s tudjunk egyszerűen és szeretettel szolgálni ott, ahol szükség van ránk. Add meg ehhez az okosságot, ami megtanít, hol vannak határaink, s mikor nem kell valamit egyáltalán sem tenni, sem pedig kérdezni, csupán – bölcsességedben megnyugodni.  Ámen.