Aki járt már nagy vízesésnél valahol a világon – nekünk megadatott, az tudja, hogy sok száz méterre még semmit nem látni a pompás látványból, ám hallani a hangját. Ahogy közeledünk, egyébhez nem hasonlítható mély morajlás, végül mintha ezer bika bőgne… Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2021. október 24.
Előre és fölfelé
Lekció: Ez 40,1-5 Ez 43,1-5
Textus: Jel 1,12-16
„Megfordultam, hogy lássam, milyen hang szólt hozzám, és amikor megfordultam, hét arany gyertyatartót láttam, és a gyertyatartók között az Emberfiához hasonlót: hosszú palástba volt öltözve, mellén aranyövvel körülövezve; feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tűz lángja; lába hasonló volt a kemencében izzó aranyérchez; hangja olyan volt, mint a nagy vizek zúgása; jobb kezében a hét csillagot tartotta, szájából kétélű éles kard jött ki, és tekintete olyan volt, mint amikor a nap teljes erejével fénylik.”
Igehirdetés
Miért jön az ember templomba? Magunktól is megkérdezzük néha, amikor vasárnap nekiindulunk, ám mások is meg-megkérdezik, akik nem itt töltik ezt az időt. Egyszerű a válasz: mert egy magasabb életet keresünk. Benne élünk, hogy mindenki önző, mi is – ám a szívünk mélyén valamennyien vágyunk arra, hogy nagylelkűek legyünk…
Benne élünk elrontott élethelyzetekben, bonyodalmakban, amikből nem tudjuk, miként lehetne kikeveredni – de nem találjuk az útját. Egy asszony mesélte: egyetlen fiát nagyon szerette, és mindenképpen meg akarta magának tartani. Elmarta mellőle a jelentkező feleségjelölteket, s mikor az végre mégis megnősült és gyermekei születtek, akkor is bele akart szólni életükbe. Az eredmény olyan hadakozás lett, hogy végül már az unokáit sem láthatta, nem csak a fiát. Nem tudta, hogy nagyon igaz a jézusi mondás: „Aki meg akarja tartani, elveszti – aki pedig elveszti értem és az evangéliumért, az találja meg.” (Márk 8,35) Hol van hát a magasabb élet, amikor benne élünk elrontott élethelyzetekben – romokban az önbecsülésünk, romokban az álmaink?
Ugyanott, ahol a népnek volt a babiloni száműzetésben – Isten igéjében! Az utolsó képek, amiket elhurcolásukkor láthattak, a lerombolt és üszkös jeruzsálemi várfalak, meg a kirabolt és felgyújtott templom – a szent edényeket elvitte az ellenség, hogy dorbézoláskor azokat használják Babilonban… Ők maguk vállukon motyójukkal gyalogolhattak 5-600 km-t, hogy letelepítsék őket az Eufrátesz torkolatánál – kezdjenek új életet, ha tudnak. Ott aztán gondolkodhattak, miért kapták mindezt.
A mi magyar népünk életében is voltak évtizedek sőt évszázadok is, amikor egyetlen feladat volt: életben maradni. De íme, itt vagyunk és élünk! Jövő vasárnap emlékezünk a reformációra s tudjuk, ha nincs a magyar nyelvű Vizsolyi Biblia, aminek ezerötszáz oldalát Károli Gáspár gönci református lelkész fordította1590-ben; ha nincs Zsoltárkönyvünk 1606 óta Szenczi Molnár Albert zengő soraival, amiből az imént is énekeltünk – akkor most valami más nyelven beszélnénk, nem pedig a sajátunkon.
Mi adott erőt a régieknek, hogy helyt tudjanak állni küzdelmeikben? Ugyanaz, ami a babiloni fogságban lévőknek – Isten igéje. Ezékiel látomást látott, amiben Isten szólt hozzá és lényege az volt, lesz egyszer újra templom a „Sionnak hegyén” – maga a nép fogja felépíteni hazatérte után – mégpedig nagyobb és dicsőségesebb, mint amit Salamon király épített! Olyan hang közli ezt a prófétával, mint a „sok vizek zúgása” – olvastuk a kifejezést az előbb lekciónkban, majd textusunk is visszhangozta. Ami kétszer szerepel a Bibliában, az nagyon fontos – ilyen a Tízparancsolat, a Miatyánk, de lám, a „sok vizek zúgása” fordulat is megvan mind az Ószövetségben, s hallottuk az Újszövetségből, a Jelenésekből is! (Milyen öröm volt tegnap este látni a hírekben, hogy a Niagara vízesést is piros-fehér-zöld fényekkel világították ki október 23-a, nemzeti ünnepünk alkalmából…!)
Aki járt már nagy vízesésnél valahol a világon – nekünk megadatott, az tudja, hogy sok száz méterre még semmit nem látni a pompás látványból, ám hallani a hangját. Ahogy közeledünk, egyébhez nem hasonlítható mély morajlás, végül mintha ezer bika bőgne – hát ilyennek hallja Ezékiel is Istennek hozzá szóló igéjét!
Mindjárt a látomás „keltezése” is fontos, mert a babiloni fogság pontosan 25-ik évében, a templom lerombolásának hónapjában és napján kapja azt a próféta. Az ötvenedik év a „kürtölés esztendeje” a Törvény értelmében, amikor szabadon kellett engedni a rabszolgákat – ezért a dátum azt sugallja, hogy eljön a szabadulás a nép számára is. Most még éppen a próbatétel közepén vagyunk, nyögjük a száműzetés terheit – de már szól hozzánk az ige, Isten beszéde! Nem is általános igazságokat, hanem élethelyzetünkhöz mért, konkrét üzenetet hirdet – ilyen az ő igéje!
Több évtizede történt egy istentisztelet után, hogy valaki nagyon megköszönte az igehirdetést. Milyen szép volt, mondta – kár, hogy a sógornőm nem hallotta, pontosan neki szólt volna! Hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Biztos? Biztos, hogy saját magának nem mondott semmit – valami ilyesmit hebegtem…
Ezékiel látomásában templomot lát, ami a megszentelődés és kiteljesedő, örvendező élet jelképe egyszerre. Istenünk nem elvenni és nem megkisebbíteni akar – mosolyog, ha minket boldognak lát! Igéje is mindig előre és fölfelé irányítja figyelmünket. Régen rossz, ha egy házasságban például már ott tartanak, hogy folyton csak azt emlegetik: „Te ezt meg azt tetted – igen, te viszont azt és azt mondtad…!” Nem hátra, hanem előre, s nem lehúzni, hanem fölemelni egymást – ez lenne a dolgunk. Előre és fölfelé!
Mitől leszek inkább templommá, mint eddig – ha ezt az egyetlen kérdést elvisszük magunkkal, már nem jöttünk hiába. Mit kell átalakítani gondolkodásomban, szokásaimban, hogy nagyobb és dicsőségesebb templom lehessek, mint eddig voltam! „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek?” – kérdezi az apostol is. (1Kor 3,16)
Aki eddig nem tudta elkötelezni magát, hogy hívő vagy hitetlen, akar-e tulajdonképpen Isten gyermekeként és Krisztus követőjeként élni – az most megteheti. Hozzáfoghat az építéséhez, hordhatja a téglákat összeszorított foggal és dacos elszánással, s este, az elalvás előtti lelkiismeret-vizsgálat idején megkérdezheti magától: helyére került-e ma csak egyetlen tégla is életem templomában! Akinek szétfolyt az élete, csinálhat szigorúbb napirendet; aki szívesen sajnálgatta magát, elfelejtkezhet egy kicsit arról, hogy ő volna a világ közepe – mindenki elég jól tudja, számára hol szorít a bakancs.
Van azonban ennek az „templom-építésnek” egy igen különös vonása. A látomásbeli férfi, aki túlvilági módon olyannak tűnik, mintha fémből való volna – sajátos mérőrudat használ, s azzal méri meg az új templom kapuit, falait, udvarait és számtalan kamráját. Akkoriban öt könyök hosszúságú bambuszbot volt a szokásos mérőrúd, a kánon – ahol is egy „könyök” (egy felnőtt alsó karja) 30 cm lévén, másfél méter adódott ki. Ezen a mércén itt azonban minden könyök egy tenyérrel hosszabb – vagyis a rúd mai mérték szerint két méteres. Monoton a hosszadalmas felsorolás, jó három-négy fejezeten át olvashattuk az elmúlt héten Kalauzunk szerint – míg végre megértjük: itt nem a szokásos, emberi mércével mérnek – ez isteni mérték…!
Templomot csak így lehet építeni. A reformáció egyik nagy jelszava volt: Solus Christus – Egyedül Krisztus! Vele kell mindent megmérnünk, még magunkat is. A Bibliában is az az „ige”, mondta a nagy reformátor Quod Christum treibet – ami Krisztusra vezérel bennünket. Őt kell keresnünk a Szentírásban mindenhol, a prófétai látomás furcsa mércéjének ügyében is. Ha emberi mértéket használunk, ilyesmik adódnak: nem vagyok kevésbé erkölcsös, mint a szomszéd; és én is csak éppen azt adom vissza, ahogy velem bántak… Ám ebből templom soha nem lesz, mert ahhoz isteni mértéket kell alkalmaznunk. Ahogy Jézus mondta: „Szeressétek ellenségeiteket, és áldjátok azokat, akik titeket átkoznak!” (Mát 5,44) A magunk mértékét használva ez egyáltalán nem lehetséges. Krisztusban azonban, de csak valóban őbenne élve, még azokért is tudunk egy fohászt mondani, akikre nagyon haragszunk.
Eszünkbe juthat Albert Schweitzer, az elzászi születésű lelkész, orgonaművész és orvos. Ifjúkorának idején, a 20. század első évtizedében eszeveszett háborús készülődés zajlott mindenhol, a gyárak ontották a fegyvereket. Aki jót akart magának, az vagy a hadseregnél, a hadiiparban, vagy pedig az ezeket finanszírozó bankoknál kereste boldogulását – biztosan nem lelkésznek tanult. Ő azonban nem csak ezt tette, hanem beiratkozott ugyanannak az egyetemnek orvosi karára, ahol már teológiai professzor volt – s egy évvel az első világháború kitörése előtt, három diplomával a zsebében, 1913-ban elutazott fekete Afrikába, hogy gyógyítsa a nincsteleneket. Megfelelő idő után a hitetlen világ is kénytelen volt fejet hajtani életpéldája előtt, s béke Nobel-díjjal tüntették ki – ám mindenki tudta a díj átadói közül, hogy nekik kitüntetés, hogy elfogadja kezükből azt. Megkapva a 190 millió Ft értékű díjat, gyógyszereket és kórházi felszereléseket vásárolt belőle, és utazott vissza Gabonba. Amikor elfogyott a pénz, hangversenykörutakat tartott Európában, és abból pótolta a munkájához szükséges további anyagiakat.
Persze, ilyen nagy tettekre nem mindenki méltó – de családfőként, édesanyaként, unokáinkat szeretve, vagy akár magános lélekként a gyülekezet közösségéért élve bárki hozzáadhatja a magáét egy jobb világ megteremtéséhez!
Onnét indultunk, miért is jövünk templomba – igen, a magasabb életet keressük, és nagyon is jól tesszük, mert „Aki keres, az talál, aki kér, az kap, és a zörgetőnek ajtót nyitnak!” (Mát 7,7) Ezt a magasabb életet mindenkor maga Isten mutatja meg nekünk, amikor minket is templommá akar építeni. Nem a körülmények, nem az emberek, nem a magunk nagy bölcsessége vezérel erre – hanem az isteni ige, ami úgy szólal meg szívünkben, mint „a sok vizek zúgása.”
El ne hallgattassuk, túl ne harsogjuk valahogy, mert útmutatása mindig előre és fölfelé fordítja figyelmünket – és ezek az áldott irányok! Ahol ezt tényleg követik, ott a földi boldogság sem szokott elmaradni, mert valami nagyon szép és jelentős – templom épül!
A művelet sikeréhez azonban más mércével kell mérnünk, mint eddig tettük: Krisztussal! Solus Christus – ahogy a reformáció tanítja. Egymás iránt méltányosabban, magunk iránt pedig szigorúbban – ezt hívják szeretetnek, és ezt hívják igazságnak. (Ef 4,15) Így, ezek jegyében járva életünk útját békességre lelünk, és a szeretetnek és békességnek Istene is közöttünk marad. (2Kor 13,11) Így is legyen! Ámen.
Fohász
„Térj magadhoz drága Sion,
Van még néked Istened,
Ki Atyádként felkaroljon,
S szívét ossza meg veled!
Azt bünteti, kit szeret,
Másként ő nem is tehet:
Sion, ezt hát jól gondold meg,
S szabj határt bús gyötrelmednek!
Hullámok ha rémítenek
Mérhetetlen víz felett,
S a habok közt szíved remeg,
Hogy sírod is ott leled;
Ha aludni látod őt,
Ki reményed és erőd,
Sion, soha ne feledd el:
Ő megvívhat tengerekkel…!” Ámen.
(394. dics. 1-2.)