„Az élet szent okokból élni akar – s ha Magyarországra dob ki valakit, annak százszorta inkább kell akarni.” (Ady E.) Egyebek közt erről, de az adventre várakozás más formáiról is szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2021. november 14.
Advent adventjében
Lekció: Csel 27,30-37
Textus: Zsolt 85,9-10
„Hadd halljam meg, mit hirdet az Úr Isten! Bizony, békességet hirdet népének, híveinek – hogy ne legyenek újra oktalanok. Mert közel van a szabadulás az istenfélőkhöz, hogy dicsősége lakozzék földünkön.”
Igehirdetés
Vergődő élet akad éppen elég. Ki hiányaival, ki pedig csömörében kínlódik, de mindig pont az nem jó, ami van – valahogy ilyen az ember. Jó oldalról nézve ezt a belső hajszoltságot, mert úgy is lehet, az élet motorjának is tekinthetjük, hogy folyton vágyakozunk valahová: ami az életet illeti, kígyó-mozdulataival még a parányi ostoros egysejtű is igyekszik előre, úgy jut táplálékhoz. Kimutatták egyébként, hogy ostoruk tövében érzékelő szervecske s egy vörös szemfolt található, melyek a világosságot érzékelik, az ostor mozgását pedig a fény iránya szerint szabályozzák – pedig csak egy mikrométernyi lényről, az élet egyik legkisebb megnyilvánulásáról van szó! Mit mondhatunk akkor az emberről, annak törekvéseiről – s mivel itt élünk, a magyar emberről…? A költő erről így beszél:
„Az Élet szent okokból élni akar.
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.” (Ady E.)
Valóban örök sóvárgás, az „advent adventje” űz mindnyájunkat valami más, valami jobb után – s nehéz megmondani, ez a vágyakozás mikor szent, s mikor mocskos. Még a költő sem tudja biztosan, mert a dolgok konkrét összefüggésükben nyerik el értelmüket, „önmagukban”, a mi képünknél maradva, moszatként lebegnek a mélység homálya felett. Ám amint emberi viszonylatokról van szó, hogy akkor a lényegre térjünk – kezd a dolog már élesebb fényeket kapni, s felmerül, hogy karrier vagy hivatás? Szerelem vagy tárgyi hatalomba vétel? Kényelem vagy érdemi áldozathozatal…? S egyre inkább kirajzolódnak a kontúrok – hirtelen megmutatkozik, mi micsoda.
Az élet valóban szent okokból akar élni, s nem is tehetünk mást, mint tiszteljük leírhatatlan csodáját – ám ha már egy személyről, emberi lényről van szó, cseppet sem mindegy, mi mindent tart a maga részéről megengedhetőnek nagy életvágya dühében, s mit küzd le ott belül. Pontosan ez fogja meghatározni majd nem csupán itteni, hanem azzal együtt örökkévaló sorsát is – hiszen tényleg csak egyszer élünk! Vágyakozásaink visznek valahová, ám a nagy kérdés éppen abban áll, hogy hová!
Pál római útján bilincsekkel kezén utazott a tengeren. Kréta közelében tombolt körülöttük a vihar – több nap óta sem a napot, sem éjszaka a csillagokat nem látták. A hullámverésben töredezett a hajó, alulról átkötötték, kidobálták a terheket, még a hajó felszereléseit is – és sodródtak vakon. Menekülésük reménye is odavolt már, amikor a legénység mindehhez meg akart szökni: horgonyvetés ürügyével leeresztették a mentőcsónakot. Pál azonban szólt a századosnak: „Ha ezek nem maradnak a hajón, ti sem menekülhettek meg” – a katonák hát elvágták a mentőcsónak köteleit s hagyták, hogy elsodorja az ár.
Indultak egykor mindnyájan világvárosi tervekkel, megyünk Rómába – s most már mentőcsónakjuk sem volt… Milyen pontos rajz! Az embert vágyai vezérlik, s egyszer csak az egészből nem marad semmi. Eljön a kiábrándulás, a betegség, az öregkor – s ott a lélek kisemmizetten, szemben a pusztulással… Ez már nem sóvárgás valami jobb után, nem is advent, hanem az üresség és megsemmisülés félelme, mint ott annak a kétszázhetvenhat embernek a Kréta közeli tengeren.
Nem is kell azonban mindehhez tengeri vihar: nagyon hasonló szívbéli állapotban szakadhatott ki a kiáltás a zsoltárosból is: „Hadd halljam meg, mit hirdet az Úr Isten…!” (Zsolt 85,9) Egészen pontos fordításban „Azt hallgatom, amit az Úr, az Isten mond.” És valóban erre van szükség! Vége a babiloni fogságnak, hazatért a nép, bűne megbocsáttatott, az Úr megkegyelmezett – de a valóság elkeserítő. Lelki talpra állás kellene, igazi tartás, erkölcsi megújulás – de ennek egyelőre nyoma sincs. Elmúlt a nyár, jött egy újabb járványhullám, karácsony pedig még sehol, talán nem is olyan lesz, mint szeretnénk – ismerjük mi is az időket, amik legfeljebb az „advent adventjei” lehetnének, ha már meg kell őket nevezni valahogy…
De lám, mi olyan könyvet tartunk a kezünkben, amelyben még az efféle kétségbeesett kiáltásra is ott a felelet! Sorra hangzanak a világos útmutatások, amiket érdemes szívünkre venni.
Először is Isten beszéde „békességet” hirdet– amely kifejezés a Szentírásban egyszerre jelent háborúmentes időt, testi egészséget, anyagi jólétet és örök üdvösséget. E kívánatos jókat, amik az élet teljességét írják körül, egyedül az ő igéje által éri el az ember, magától sohasem. Nem tudjuk „kitermelni” magunkból a hiánytalan békességet – mindig marad ok háborgásra – hiszen az emberek éppúgy nem hibátlanok, mint magunk sem… Testünk egészsége legalább annyira ajándék, mint feladat – az üdvösség pedig végképp vagy az égtől jön, vagy pedig sehonnan. Aki ezt nem tudja, homályban él.
Ám a békességet hirdető isteni szó egyáltalán nem kisajátítható. Hiába ismételgetik, hangoztatják, tartják bevált receptnek – ha csak magunk mondjuk, üres beszéd. Mintha súlyos bajjal operált ágyánál azt mondanánk: ne izgulj, nincs semmi baj. Hogy jövünk mi ehhez? Aztán millió ember van, akinek nem simogatásra, hanem ellenkezőleg, komoly intésre volna szüksége, mert éppen vesztébe szalad. Jónásnak például Tárziszba szökésekor azt kellett fülébe ordítsa a hajósmester: „Kelj fel, te nagyalvó – és kiálts Istenedhez…!” (Jón 1,6) Vagyis ideje volna imádkoznod, barátocskám. Talán még az igét sem volna baj magadra vonatkoztatni, s gyorsan változtatni egynémely szokásodon – hogy úgy mondjuk, jelen moráljaidon. Miért is vagy te tulajdonképpen szökésben…? Ilyesfajta beszéd volt ez a 85. Zsoltár is, amikor leírták!
„…Hadd halljam meg, mit hirdet az Úr Isten! Bizony, békességet hirdet népének, híveinek – hogy ne legyenek újra oktalanok. Mert közel van a szabadulás az istenfélőkhöz, hogy dicsősége lakozzék földünkön.” (Zsolt 85,9-10)
Ige nélkül tehát oktalanok vagyunk, magunkra vagyunk utalva, s ez a megállapítás cseppet sem túlzás. Az Ótestamentum többet is mond: „Ők magukban véve oktalan állatok…” (Préd 3,18) Az ige olyan komoly ügy, mint a testi táplálék meglétének vagy meg nem létének dolga: folyadék nélkül tíz nap, szilárd eleség híján negyven nap – s nincs tovább… Hát élő ige nélkül…? (5Móz 8,3) Nélküle ott a sok lelki halott a maga mindenkori aggódásával és boldogtalan életpótlék-hajszájával. Örömét lelheti környezete leckéztetésében, mások után leselkedésben és titkos, bűnös gyönyörökben is – mint az önsajnálkozás, a rejtett vádaskodás s általában a maga körül pörgés valamennyi formája. Ki fogja ezt egyszer megmondani neki…? Templomok boltozatáról alápermetező illatos semmitmondás bizonyára nem. Ezért kell megharcolni az igéért, azt komolyan venni, és mindenekfölött meg is valósítani. „Azt hallgatom, amit az Úr, az Isten mond” – ha ez a kiindulás, s nem csak jelszó, akkor, de csak akkor – van remény!
Igen, ő békességet hirdet övéinek – de miért? „Hogy ne legyenek újra oktalanok!” (Zsolt 85,9) Károli Biblia-fordításunk itt még ennél is gyökeresebb: „…hogy vissza ne térjenek a bolondságra.” Az emberi hitványságok egyik legnevezetesebb változata a megismert igazság elleni rugódozás, a nyilvánvalóvá lett rossz folyamatos ismétlése. Élni a méz-mocsárban, melyben fulladozik mindenki, de hiába szárad ki óránként egyszer, rögtön visszamásznak, amint megtelik – hisz méz van benne… Félreértések elkerülése végett itt nem másokról van szó, hanem saját, jól bevált ventilációs szokásainkról, áthárításainkról, játszmáinkról, mások manipulálásáról – leginkább pedig tekintet nélküli, toporzékoló, szégyentelen életéhségünkről!
Minekünk magyaroknak pedig, ha már a költő szóba hozta dolgunkat, elsősorban az önsajnálkozásról. Bőven volna rá okunk, mindenki tudja: hát éppen azért kell százszorosan akarni – megválni tőle! Mindjárt ott van azonban mellette az indulati cselekvés, a dühbe gurulás jellegzetes nemzeti tulajdonsága, s mintegy summaként pedig önmagunk átvilágításának szinte teljes hiánya – tessék csak elolvasni Móricz Erdély-trilógiájának első darabját, a Tündérkertet. Ezt a művet az 1920-as években volt bátorsága megírni. Kegyetlenül megmutat magunknak, s ha tényleg akad, aki belenéz ebbe a tükörbe, talán még a gyógyíthatatlan gyógyulása sem reménytelen.
Hívő emberek néha sportolnak azzal, hogy lebecsülik az ész és az értelem világát, hangoztatják kételyeiket kivált a tudással szemben, akkora hívők – ám legyen. De itt kifejezetten belátásra kíván minket vezetni az ige: egyetlen kívánalma az, hogy megértsük, hol állunk – s vissza ne térjünk a bolondságra! Mennyi megítélt, rossznak bizonyult viszonyulás másokhoz, a világhoz, még magunkhoz, történelmünkhöz is… mi lenne, ha egyszer tényleg átlátnánk valamiről, hogy ami káros, az – káros, és a világ javítgatását magunkon tanácsos kezdeni?
„Mert közel van a szabadulás az istenfélőkhöz.” Igen, közel. Ám azt az egyetlen lépést azért maga Isten sem teheti meg helyettünk, amire itt szükség van! Elhalmoz ajándékaival, bizony megteszi – hátha fölébredünk. Elküldi feddését, mikor arra van szükség, hátha úgy… Sokáig hallgat, igen, ilyen is van – mert elmondta már bőven és világosan, sokszor és sokféleképpen (Zsid 1,1) mit tegyünk – s egyszerűen ahhoz kellene végre visszatérni. Aztán, ha mindez nem volna elég, ad jeleket a napban, holdban, csillagokban – meg a történelemben is: hátha úgy! De aki megszólíthatatlan, úgy teli van magával, sőt az is akar maradni, esetleg kiüti a gyógyszert az orvos kezéből – azon bizony még ő sem segíthet.
Miért van ez így? Mert világossága embervoltunk által jöhet be a világba, és Isten dicsősége lelkek által érkezik az ország lakóihoz! A világ fénye testi világosság: villódzik is eleget, ahol igény van rá – ám a teremtettség többlete a lelki ragyogás. Ott van a ködös novemberi reggelen is, ha valaki az ő gyermeke módján szemléli az őszi hajnalokat: lám, ilyet is adsz, Urunk…! Ott rejlik a gügyögő gyermek tudatlanságán, beíratlan fehér életlapján, amikor az tágra nyílt szemmel bámul a világba, amit nem ismer, de vizsgálgatja. És ott ragyog az idős emberek haján az örökkévalóság ezüstjével is – hiszen egész földi utunkat ő maga adta, hogy dicsősége mindenben, igen, mindenben földerülhessen – légy is érte áldott, Urunk!
Így szemlélve életünk ösvényeit már nem leszünk többé fásultak, sem pedig elégedetlenek. Megtelik a szív Istennek erejével, sőt örök boldogságával! Erőink szerint átalakítjuk magunkban, ami hozzá méltatlan, elhagyjuk, ami tőle elválaszt és csak magunkról beszél – s földerül újra szép napunk!
Nem olvastuk föl ugyan, de a 85. Zsoltár folytatásában ott a pontos recept: „Szeretet és hűség találkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást. Hűség sarjad a földből, a mennyből is igazság tekint alá. Az Úr megad minden jót, földünk is meghozza termését. Igazság jár őelőtte, az készít utat lépteinek!” (Zsolt 85,11-14) Világos beszéd. Ahol ezek történnek, ott tényleg eljöhet az Úr.
Mi pedig annak világából, hogy minden hiányos, összetört és irritáló, átléphetünk egy másik világba – hogy minden pont úgy jó, ahogy van. Bűn, szenvedés és halál nem szűnnek meg, de hitben csodálatosan meghaladásra kerülnek. Megértjük, hogy mire születtünk: boldogságra és megbékélésre – s ő nagyon közel, hogy meg is adja ezeket! „Közel van a szabadulás az istenfélőkhöz.”
Miért vergődnénk hát, ha ő egyszer ezekre szánt? „Hadd halljam meg, mit hirdet az Úr Isten! Bizony, békességet hirdet népének, híveinek – hogy ne legyenek újra oktalanok. Mert közel van a szabadulás az istenfélőkhöz, hogy dicsősége lakozzék földünkön.”
Így is legyen! Ámen.
Fohász
„Ki Istenének átad mindent,
Bizalmát csak belé veti,
Azt csodaképpen őrzi itt lenn:
Ínség, baj közt is élteti.
Ki mindent szent kezébe tett,
Az nem fövényre épített!
A súlyos gondok mit használnak,
A sóhaj, sok jajszó mit ér,
Ha sebeink még jobban fájnak
S minden nap gondunk visszatér?
Így terhünk egyre súlyosabb,
Ha lelkünk búnak helyet ad!
Csak légy egy kissé áldott csendben,
Magadban békességre lelsz:
Az Úr rendelte kegyelemben
Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk –
Jól tudja, hogy mi kell nekünk!
Zengj hát az Úrnak, s járd az utat,
Mit éppen néked ő adott:
A mennyből gazdag áldást juttat,
S majd Jézus ád szép új napot.
Ki benne bízik és remél,
Az mindörökre véle él!” Ámen.
(274. dics. 1, 3, 4. v.)