Az emberi lélek értelem, érzelem és akarat dolga. De mindegyik elszabadulhat, önálló életet kezdhet – s akkor gyógyulásra van szükség. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2021. november 21.

Végre egy merész kép

Lekció: Zsolt 93,1-5

Textus: Zsolt 93,1-5

„Uralkodik az Úr! Fenségbe öltözött, felöltözött az Úr: erőt övezett magára. Szilárdan áll a világ, nem inog. Szilárdan áll trónod ősidők óta – öröktől fogva vagy te!

Zúgnak a folyamok, Uram, hangosan zúgnak a folyamok – zúgva morajlanak a folyamok.

A hatalmas vizek hangjánál, a tenger fenséges morajlásánál

fenségesebb az Úr a magasságban!

Amit megmondasz, igen megbízható:

templomodat szentség ékesíti, ó Uram, időtlen időkig!”

Igehirdetés

Az embert annyi minden izgatja manapság, a világ nagyon is bizonytalanná lett – ám számtalan járványos és egyéb szorongásunk közepette megszólal egy fényes ige, valódi bibliai harsonaszó: „Uralkodik az Úr!”  Fordítók küzdenek az eredeti kifejezés méltó visszaadásával – ám be kell lássák, hogy részletezések, körülírások és magyarázatok csak gyengítik az archaikus felkiáltást – a két szó ugyanis (Úr, király) tartalma szerint nyelvünkön leginkább így hangozhat: egyedül az Úr király!

A 93. Zsoltár, amiben olvassuk ezt a kijelentést orfikus próza, brahmani költészet. Ilyet ma nem írnak. Sajnos, tehetjük hozzá:  talán Berzsenyi volt az utolsó, aki ezt a hangot – az antikvitás alapján, egyáltalán ismerte. Itt még „történik a nyelv” vagyis új formula jön létre – valami páratlan, amiért a költőnek érdemes volt megszületnie. Pár évszázada a mi civilizációnkban legyinteni illik mindenre, ami papi, kivált ha ősi kultúrákból való üzenet – de tudjuk, hogy jelen világkorszakunkban már a bűn a kultusz tárgya, a megkövetelttől eltérőt pedig mocskolják és kiközösítik – igenis, minden érték hát, ami az elszabadult szennyes áradat fölé emel!

Így kell megbecsülnünk magát a Bibliát, s benne az „Isten öltözéséről” szóló különös zsoltármondatokat, a papi himnusz minden egyes betűjét: mert amit ma tagadnak, pontosan azt állítja. Végre egy merész kép, ami bátran fölülírja a végső dolgok jelenkori, nagyon is korlátolt megközelítését. Azt mondja: a világ minden különös csodájával együtt is csupán ruhája az örök, teremtő szeretetnek, mint embernek az őt fedő öltözet. (Zsolt 65,7) Belül, középen, a lényeges helyen így minden dolgokban nem mulandóság és fekete megsemmisülés, hanem örök fény és végtelen tudás van, sőt kimondhatatlan öröm-akarat – ugye, így értve a dolgokat már más dereng a létezés titkából! Óceánok, vulkánok, üstökösök és rádió-csillagok nem lényeg nélküli tárgyak, hanem az Örökkévaló megnyilvánulásai: jelek, amik mind róla beszélnek.

„Uralkodik az Úr! Fenségbe öltözött, felöltözött az Úr: erőt övezett magára. Szilárdan áll a világ, nem inog. Szilárdan áll trónod ősidők óta – öröktől fogva vagy te!” (Zsolt 93,1-2)

Ebben a tényben elmélyülni és megerősödni hívő ember számára is napi feladat: a keletkezés és elmúlás, a változhatatlan törvények, a jelenségek megszámlálhatatlan vibrálása mind csupán utalnak a náluk még nagyobbra. E tudat nélkül maradnak velünk mind a rettegések, mind az áthárítások és értelmetlen csetepaték embertársainkkal – amik a bizonytalan lelki alapzat következményei. Teremtőnk kezdetben „magára öltötte” az anyagi világot, az Univerzum fenséges távlatait, végtelen erőit és csodáit – ám ő maga nem összetévesztendő ezekkel. Több náluk: a világ kizárólag annyiban szilárd és “nem inog”, amennyiben ő tartja hatalmában. Ahol uralmát tagadják, törvényét akadályozzák, sőt megcsúfolják – ő időlegesen ezt is lehetővé tette egy egészen kivételes, saját helytartójául szánt teremtményének, az embernek – ott azonnal zűrzavar, romlás és főleg embertelenség támad. Ezt szükségtelen bizonygatni.

Nem lehet eleget gondolnunk hát arra, hogy miközben a világ, a mi jelenlegi emberi világunk mindenesetre, valamennyi eresztékében inog, „egyetemben nyög és fohászkodik” (Róm 8,22) – aközben ő öröktől fogva van – trónusa pedig szilárdan áll. Mindent relativizáló modern, mai értelmünk itt nem tehet mást, mint visszahőköl:

„…e mélység fölött az értelem mér-ónja

Mint könnyű pehelyszál fönnakad, föllebben,

De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,

S a gondolat elvész csodás sejtelemben.

Nem-ismert világnak érzi nyomását,

Rettegő örömnek elragadja kéje,

A leviathánnak hallja hánykódását…

Az Úr Lelke terült a víznek föléje.” (Arany J.: Dante)

Zsoltárunk abban a bizonyosságban született, hogy erre emlékezni nem csak tanácsos, hanem hasznos és üdvös is, mert a világ cseppet sem gazdátlan. „Ruhája” az anyag és az energia – magva azonban az örök szeretet, maga Isten. A régi keleti ember mindig úgy indult fontosabb útjaira, hogy felövezte magát: bő és szellős ruhája csak így volt teljes. Övében tartotta ugyanis pénzét, ott függött a fegyvere – odahaza ezekre nem volt szüksége. Amikor azonban cselekedni kezdett, műbe helyezte magát – fel kellett övezkedjen. A világban működő hatalmas erők, mint a gravitáció, vagy az elektromágneses tér is mind csak Isten „övei” – vagyis nem önmagukban végső valóságok. Mivoltuk éppúgy másodlagos, mint az anyagé – amivel egyébként kölcsönösen egymásba is tudnak alakulni.

Azért fontos ezt újra és újra tisztázni, hogy a tőlük való végső függés érzetétől megszabaduljunk. Itt nem csupán filozófiai problémáról van szó, hanem lelki jólétről is: nagy kár egy életet folyton támadó szorongások közepette leélni. A „világ elemeitől” való félelem (Kol 2,20 Gal 4,3), vagyis a testi létezés abszolutizálása ma éppolyan bálvány, mint az ókorban, amikor a vizet, tüzet, földet és levegőt még Poszeidonhoz, Hephaisztoszhoz, Geához és Aioloszhoz kötötték – csak most a dolog nem ünnepi kultuszokban, hanem hipochondriában és testi haláltól félelemben nyilvánul meg.

Krisztusban az ember olyan szabadságot nyer, amely élő víz forrásaként elmos minden pszichés és spirituális szennyet, beleértve a fölösleges aggódásokat és szorongásokat is. Amíg a világ közepének gondoljuk magunkat, nem csoda, hogy mindezek ránk törnek – amint azonban létezésünk súlypontja áttevődik a Második Emberre (1Kor 15,47) – minden megoldódik. A fénylő győztes Feltámadott átveszi lelkünk irányítását: innét kezdve már nem kérdés, lelkiképpen ki előtt hajolunk meg, s ki és mi fölött tudunk szelíden mosolyogni.

Elérkezve azonban a dicsőítő zsoltár tetőpontjához, a nagy folyamok és óceánok zúgását halljuk. Megrendítő, amikor valaki először hall életében ilyet: úgy megmozgat, mintha bennünk hullámozna a mélység. Nem lehet megszokni, az élmény ősi húrokat érint – s közben nem is tudjuk, miért szeretjük olyan nagyon. Közel hozza a rendkívülit, egyszerre félelmetes és magával ragadó.

A hatalmas vizek képzete lelkünk beláthatatlan mélységeit idézi, és valóban nagyon szegény az, aki saját magával kapcsolatban ennél sekélyebbel beéri. Az ember már teremtettségénél fogva is Isten helytartója, képe és hasonlatossága – nem pedig étkező és pénzkereső automata. Maradjunk is e hatalmas bibliai képnél:

„Zúgnak a folyamok, Uram, hangosan zúgnak a folyamok – zúgva morajlanak a folyamok.

A hatalmas vizek hangjánál, a tenger fenséges morajlásánál

fenségesebb az Úr a magasságban!”

Akkor pedig, ha a dolgok így állnak e fenséges Úr keze-munkája sem akárki: olyasvalaki, aki tud Alkotójáról, őt szüntelenül eszében tartja, sőt, teljes szívével, teljes lelkével, teljes elméjével és minden erejével szereti is! (Márk 12,30) Vagyis önmagáról elfeledkezve Urát csodálja: mert ő még a hatalmas vizek zúgásánál-erejénél is fenségesebb. Ő van a magasságban is, nem pedig az űrhajósok. Ma milliárdokért bárki utazhat 400 kilométer magasságban megkerülni a Földet – ám ez csak hiúság vására, igazán az – semmi más.

Ha mi tényleg tudjuk, hogy az igazi magasság az övé – akkor megváltoznak földi gondolataink, érzéseink és szándékaink is. Mindegyik fontos. Gondolat nélkül az ember elveszti távlatait, nincs mit szemlélnie. “Szobája unottá” lesz, mint Babits mondja a magáéról, jövője pedig kiüresedik. Gondolat, azaz logosz azonban nem csak emberi lehet – hanem amint halljuk, isteni is:

„Amit megmondasz, igen megbízható:

templomodat szentség ékesíti, ó Uram, időtlen időkig!”

Aki világokat teremtett, az szól az emberekhez – lehetséges ilyesmi…? A Biblia első lapjától utolsóig erről beszél! Fölmutat személyeket, akik meghallották, és átalakultak gondolataik. Sunyi tolvajok voltak, saját apjukat is becsapták – de megváltoztak gondolataik, és ajándékozóvá lettek. Önmaguk képességeiről lesújtó véleményük volt, ám Isten azt mondta nekik, én veled leszek – s megszabadították népüket!

Változzanak el hát gondolataink, éspedig Isten igéje által – s elindul egy nagyszerű átalakulás. Kiselejtezünk lehúzó lomokat, s berendezzük szellemi háztartásunkat új és jó dolgokkal: összesen ennyi a kezdet.

Aztán az érzéseink. Lehetnek csökevényesek és túltengőek, zabolátlanok és kisszerűek – tulajdonképpen mindegy, mert alig van uralmunk felettük. A szív dolgai megfoghatatlanok. Amíg Isten „igen megbízható igéje” rendet nem tesz közöttük! Aztán azonban kezdenek hasonlítani a jól gondozott kerthez, ahol veszik a fáradtságot a gyomok eltakarításához, s a nemes, hasznos növények táplálásához. Egészen a prófétai útmutatás szerint: „…gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj – építs és plántálj!” (Jer 1,10) A helyes emberi alapállás részben születik valakivel, részben azonban nekünk kell létrehozni önmagunkban. Ez a világegyetem legmagasabb rendű műveletei közé tartozik s mi részesei lehetünk! A “takarítás” persze nem öncélú, hanem a rend és ünnep előfeltétele: milyen nagy dolog is embernek lenni…!

Végül a szándékaink. Mert ott nyilvánul meg értelmünk és szívünk, azokban testesülnek meg gondolataink és érzéseink – az akarat igába hajtása így minden dolgok megkoronázása. Nélküle tombol a szellem önkénye (amit ma szabadságnak csúfolnak), s uralkodnak a parttalan érzemények, amik egyik csapdát a másik után állítják az éretlenül bolyongó útjában. De nem a szív ellen szólunk, hanem annak megnemesedéséért. A szándék, az akarat pedig sok tekintetben egyszerűen szoktatás kérdése: ha minduntalan cserben hagyjuk, ne csodálkozzunk gyengeségén…!

Mindhárom terület az ige erejére vár. Gondolat, érzés és szándék, másképpen értelem, érzelem, akarat – egyaránt az Úr által tisztul és erősödik, nem is lehet másként. Tegyük hát ki őket szavának, s majd az ige átalakítja valamennyit: ami fölösleges oltatlan mésszel kiégeti, ami pedig gyenge, azt hatalmasan megerősíti. Ő ért hozzánk – jobban, mint mi magunk… S ha nem tudnánk, mi végre és hogyan: nézzünk csak Megváltó Jézusunkra, ő mindezt beteljesítette – s nekünk is erőt ad majd. Helyreállító munkája visszavezet helyes mivoltunkhoz, igazi valónkhoz – ennél többre pedig senkinek nincs szüksége. Ámen.

Fohász

„Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen, királyunk, Mesterünk!”

                                                                    (229. dics. 3.v.)

Így is legyen. Ámen.