Minden egyes napért és óráért kár, amit nem boldogan és egészséges lélekkel élünk. Ha bosszankodva, rettegve vagy ne adja az ég, ellenséges érzületben pergettünk le egy időt, az többé vissza nem hozható, semmivé nem tehető. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2021. december 12.

Itt van a zúzos december!

 

Lekció: Mát 25,31-33

Textus: Ján 10,22-31

„Amikor eljött a templomszentelés ünnepe, Jeruzsálemben tél volt. Jézus a templomban, a Salamon csarnokában járt. Ekkor körülvették őt a zsidók, és így szóltak: Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! Jézus így válaszolt: Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok. Az én juhaim hallgatnak hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és soha el nem vesznek, mert senki ki nem ragadhatja őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az én Atyám kezéből. Én és az Atya egy vagyunk. Ekkor újra köveket vittek oda a zsidók, hogy megkövezzék.”

Igehirdetés

Egyszer megkérdezte valaki, mi a jelentése az evangéliumi közlésnek, hogy Jézus eme fontos beszélgetése a templom tornácában télen zajlott. (Ján 10,22) Nem tudtam hirtelenjében válaszolni, mellékes adatnak tűnt. Azóta is foglalkoztat azonban – s hogy most megint itt az advent a téli fagyokkal, nekivágtam a kérdést körüljárni.

Egy szó jelentése meghatározás szerint „használatával azonos” – ám a Biblia hatalmas könyv, fénytörések tömegéből lehet csak összerakni üzenetét. Valamennyi betűje az üdvösségről szól, ez nem kétséges – ám miképpen? Ez a nagy kérdés. Arcok sokasága vonul el előttünk, helyzetek és sorsok, egy nép szakadatlan küszködése ellenségeivel és saját magával, uralkodók harcai, bölcsességek, imádságok, himnuszok, aztán a próféták legmagasabb üzeneteinek folytatásaként Jézusban ott a kereszt és a feltámadás – s mindez az egyetlen nagy emberi téma, az üdv körül!

Mennyiben azonos az üdv a közjóval – s mennyiben „túlnani”, más szóval transzcendens? Az évszakok változása ehhez képest periferikus téma – egészen addig, amíg csak természeti jelenséget látunk benne. Igaz, már ez önmagában is mélyen elgondolkodtathatna, ha alaposabban megvizsgálnánk – hiszen a Föld forgástengelye kozmikus események, hatalmas gravitációs és talán ütközéses erők közreműködése során lett „ferde”, pontosabban: Nap körüli pályasíkjával 23,5 fokos szöget bezáró. Ha nem így lenne, évszakok sem váltakoznának! Egyenletes hőfok uralkodna bolygónkon – vagy pedig egyik oldalunk ezer fokokon megégne, másikat pedig jég és örök hósipka fedné… De nem így van! Földünk a maga adottságaival egyensúlyban tartja a nyarat és telet, sőt, a változást és az „örök visszatérést” is – íme azonnal egy, a biológiai létezésünkbe is beleírt paradoxon.

A japán költészet kifejezetten tiszteleg e csoda előtt, amikor a haiku versekben kötelezően megszólal az utalás, melyik évszakban zajlik egy megénekelt esemény. Méltó is e titok az emelkedett szívű ünneplésre! A mi karácsonyunk elő-ünnepe, az Advent éppenséggel a keményebb fagyok beköszöntésére esik – ilyenkor válik biztossá, hogy tényleg vége az ősznek, itt a tél –  eljött az újabb évszak. Magyar költő sem hallgat a dologról, bár dionüzoszi felkiáltásai másként szólnak, mint a lelki-szellemi finomságokra hangolt japán vers (Kobzos Kiss Tamás előadásában különösen is szívet melengető):

„…Itt van a zúzos december:

Bor van-é?

Bort igyon ma minden ember:

Évoé!”

                                           (Csokonay Vitéz Mihály: Bakhushoz)

Vannak, akik észre sem veszik az évszakváltást, élnek egykedvűen. Mások zsörtölődnek, már megint hideg van s fűteni kell, ami pénzbe kerül, és kevesek ünnepelnek: Advent valójában az egyházi év kezdete! A szó jelentése eljövetel, jelenlét – „Ő eljön!” (Mal 3,1 Zak 14,5 Ján 16,13) Isten népe mindenkor tudott e nagy élet-többletről, bár nem mindig élt annak méltó örömében. Mégis hitte és vallotta: az Úr jelenvalósága messze túlmutat a világ sziporkázó jelenségein! A természeti történések, a történelem konklúziói egyaránt őrá mutatnak, az örök szeretetre és bölcsességre, aki ezt mondja magáról: „Én vagyok az Alfa és az Ómega – aki van, és aki volt, és aki eljön, a Mindenható!” (Jel 1,8)

Számba véve a bibliai tél-említéseket érdekes összegzésre jutunk. Mindenekelőtt találunk a tél hátrányaira történő utalásokat, nem is keveset. Már az asszír-babiloni ékírásos agyagtáblák is így szólnak:

„…A tél gonosz – értelme csak a nyárnak van.”

                                                      (Ford: Komoróczy G. – Rákos S.)

Mindenki szívesen élne az „örök nyárban” (A.Camus) – ám az élet egyszerűen nem ilyen. Évszakváltozásaival int és emlékeztet, hogy mindig jöhetnek más idők – túl sok eső, szárazságok, hidegek, fagyok… Még a király palotáját is fűteni kell télidőben (Jer 36,22) – Ámós próféta szerint pedig hiába telik gazdagoknak külön nyári és téli ház építésére, mindkettő összeomlik, ha az Úr ítélete utoléri. (Ám 3,15) A szerelmesek elragadtatott ideje is csak “tél múltán”, tavasszal igazi. (Én 2,11-14) Az evangélista pedig kifejezetten arra int, bármikor jöhetnek a „nagy nyomorúság” napjai, ezért „…imádkozzatok, hogy ne télen, vagy szombaton kelljen menekülnötök!” (Mát 24,20) Hozzátehetjük a hideg, szeles idők kellemetlenségeit, a hóakadályokat és lavinákat, a fagykárokat és még sok egyebet – amik csak nagy odafigyeléssel és gondossággal előzhetők meg. Egy teherautó-telepért felelős mérnök mondta el, miként rohant pár évtizeddel ezelőtt október közepén a vasárnapi asztaltól munkahelyére, amikor meghallotta az időjárás-jelentésben, hogy éjszaka váratlanul mínusz 10 fok is lehet – azonnal le kellett engedni, s fagyállóra cserélni az összes teherautó hűtővizét..!

Ezek eszünkbe juttathatják, hogy tőlünk telhetően éberek kell legyünk – mert az élet váratlanul is teremthet „téli viszonyokat.” Megváltozik a cég vezetése, stratégiája – és fölöslegessé válik tíz ember. A szomszédba új lakó költözik, aki főleg vasárnap szeret flex-szel dolgozni. A világban járvány tör ki, amely miatt nem látogathatjuk kedvünkre külföldön élő rokonainkat, sőt az itthoniakkal is óvatosan kell találkoznunk.

Mindenkinek vannak továbbá személyesen is gyenge pontjai, ahol könnyebben sebezhető: hiúság, érzékenység, hatalmi ambíciók, túlzott befelé fordulás – szinte bármi lehet. Tulajdonságok, amik egyébkor hasznosak, ám bizonyos körülmények közt már kárunkra szolgálnak. Ezekkel kizárólag magunk harcolhatunk meg, ha egyáltalán tudatukra ébredünk – ám valljuk meg, ez cseppet sem gyakori eset. Annyira ritka portéka, hogy legtöbben megdöbbennek, amikor felvételeken látják vagy hallják önmagukat: Ez én vagyok…?

Főleg érvényes az éberség követelménye a váratlanul és erőteljesen frusztráló helyzetekre, amikor igazán próbára kerül szeretetünk, vagy akár a hitünk is – de vigyázat, az emberre szakadó jólét és feladat-nélküliség nem különben megterhelő, ezt is sok példa igazolja.

Akármilyen formában jönne is el a „tél” – nekünk mégis jót kell kihoznunk belőle. Jusson eszünkbe, hogy fagyos idők a fákat csak hasznos gyökükre redukálják, ám nem pusztítják ki. Mínusz 50 fokos teleket is kibírnak a Föld legnagyobb területű erdős övezeteinek fenyőfái! E szívós növény-természetet az ember is meg tudja teremteni önmagában, amennyiben gondosan neveli lelkét! Minden nap egy kis önfegyelem, pár lépés előre és fölfelé – s épül az erődítmény. Télen persze tüzet is kell rakni a kályhákban – s milyen nagy dolog, amikor emberek egymást valóban a fészek-meleg támogató ajándékában tudják részeltetni!

Az évszakok váltakozása azonban nem csak a mélypontot jelentő telet idézi elénk a Szentírás lapjain, hanem valami egészen mást is. Ez pedig Isten törvényeinek állandósága – a tavasz, nyár, ősz és tél meg nem szűnő folyamatossága. Mostanában globális felmelegedéssel és az élővilág teljes kipusztulásával riogatnak, s közben kiderül a grafikonokról, hogy egy egész évszázad alatt egyetlen, vagy legfeljebb másfél fok Celsius eltérést sikerült mérni, ha egyáltalán – miközben minden emberi tevékenység és beavatkozás nélkül már számos komoly jégkorszak és fölmelegedés váltotta egymást, csak a számunkra belátható és viszonylag jól vizsgálható, közeli évezredek szakaszában is! Mindenki tartózkodjon a környezete szennyezésétől, komposztáljon, ahogy csak tud – magam is ezt teszem. De a ránk köszöntött, lassan agyrémes félelem mellé tegyük oda azért hitünket is: „Amíg csak föld lesz, meg nem szűnik vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nappal és éjszaka.” (1Móz 8,22) Teremtőnk szeretete nem hagyta magára a világot!

Ugyanez érvényes a többi félelemre is. Amennyire tőlünk telik, mindent megteszünk a járványos időkben: becsületesen oltakozunk, ahol előírják maszkot viselünk, általában többet mosunk kezet és szorgalmasabban „testmozgunk”, szedünk vitaminokat is, miért ne – de ezeken túl már nem rettegünk. Egyszerűen kiírtjuk magunkból a fölösleges félelmeket. Ráérő embereken különösen is erőt tudnak venni. Tekintsünk az évszakok hűséges váltakozására: tapasztalataim szerint egyetlen fontoskodó újsághír nem volt eddig igaz, ami „soha nem látott” cudar telet jósolt! Miért? Mert egy-két hétnél tovább a legjobban kifejlesztett AI program sem tud jósolni időjárási dolgokban – valahogy mindig más történik.

Viszont az megdönthetetlenül igaz, hogy minden egyes napért és óráért kár, amit nem boldogan és egészséges lélekkel élünk. Ha bosszankodva, rettegve vagy ne adja az ég, ellenséges érzületben pergettünk le egy időt, az többé vissza nem hozható, semmivé nem tehető – juttassa ezt eszünkbe a mostanában beköszöntő „zúzos december” – mert erre azért mindenképpen alkalmas!

Sőt, még ennél is többre. A templomszentelés ünnepe, melyen Jézus megfordult Jeruzsálemben, a kozmikus távlatokból egészen közel hoz minket, ide a történelembe. A Kr. előtti 2. században ugyanis a babiloniak, médek, majd perzsák főhatósága után éppen görög, szeleukida gyarmat volt Izrael, s Makkabeus Judás Kr. e. 165. évi fölkelése kellett Jeruzsálem visszafoglalásához, s a templom újraszenteléséhez. Ezt a győztes szabadságharcot ünneplik a zsidók a mai napig decemberi hanuka ünnepükön.

Jézus drámai beszélgetése is ekkor zajlott a nép elöljáróival a templom Salamon tornácában – itt már nem a természeti évszakváltozások időtlen világában, hanem a hit vagy nem-hit nagyon is emberi talaján járunk. Azért idéztük a dialógust a fentiekben oly részletesen, mert minden egyes szava fontos. A tél említése a légkör fagyossá válására történő utalás lehet, amint az utolsó vacsorán is fontosnak tartja az evangélista Júdás árulása kapcsán említeni, hogy „már éjszaka volt” (Ján 13,30) – itt előkészülnek Jézus megkövezésére!

Legyen bármilyen büszke egy függetlenség-harc emlékezete, a történelmi siker fölemlegetése és ünnepe – ha magunk nem vagyunk az Atyában, s ő nem lakik bennünk, akkor valójában tél van! Áttérünk ugyanis az őneki járó tisztelet útjáról önmagunk imádására, ami csupán tárgyában tér el a pogányok bálványimádásától, s bizony, még veszélyesebb is lehet. „Ha nem az én Atyám cselekedeteit teszem, ne higgyetek nekem; de ha azokat teszem, akkor ha nekem nem is hinnétek, higgyetek a cselekedeteknek, hogy felismerjétek és tudjátok, az Atya énbennem van, és én az Atyában. Ekkor ismét el akarták őt fogni, de ő kiment a kezük közül.” (Ján 10,37-39)

Ezt a „telet” mindenki ismeri magában. Nincs életkedv, csak csömör; van viszont didergés – azaz mások okolása, olykor még leckéztetése is – és főleg irracionális, bár leggyakrabban gondosan rejtett halálfélelem. Sehol a boldog derű, a nagylelkűség és a szabad gyönyörködés „Isten nagyságos dolgain.” (Csel 2,11) Összesen magunkat féltjük, s az már tulajdonképpen részletkérdés, hogy személyesen, vagy pedig nemzetünk nagyobb összefüggésében: ha az ő ügye helyett mi kerültünk a középpontba – akkor az maga a bűn és a büntetés egyszerre.

Pontosan ekörül folyt a párbeszéd a Salamon tornácában. A nép vezetői makkabeusi fölkelő ill. elöljáró dolgában nyomoztak, nehéz megítélni, a maguk vagy a Római birodalom szempontjából – azt viszont egyértelműen nem tűrték el, hogy az ember Isten-gyermekségének radikális, jézusi tapasztalata az atyák tudása szerinti erővel ismét érvényre jusson. Pedig egyedül ez a gyógyszer, a szívnek mindenestől Istenhez fordulása: a Szentírás valamennyi lapja erről beszél!

Milyen szomorú, amikor egy család bizonyos részei közt tél áll be – „mosolyszünet”, próbáljuk enyhíteni az átmenetinek tűnő kifejezéssel a dermesztő, negatív érzéseket. Pedig nem csupán az arckifejezésnek kellene változnia, hanem magának a léleknek, éspedig fölszerelkezve a tudással, hogy egyenlőképpen mindnyájan kegyelemre szorult bűnösök vagyunk – s ebben nincs különbség közöttünk. Nem is szabad enélkül tekintsünk egymásra, embereket mintegy „önmagukban” nézve – mert abból jó nem származhat. Nincs mit egymás szemére vetnünk!

Ez legyen hát a legfontosabb: valóságnak tekinteni minden emberi probléma közepette is, hogy a többiek emberek – mint magunk is. Ha pedig azok, akkor hozzánk hasonlóan kegyelemre szorulnak, ezért méltányosan és megértéssel kell rájuk tekintenünk, tetteiket és érzéseiket így kell megítélnünk. Saját cselekedeteinket is ennek jegyében kell mérlegelni: nekem hogyan esne, amit magam akarok tenni valakivel. „Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek… Mert amilyen mércével ti mértek, nektek is olyan mércével mérnek.” (Luk 6,31-38)

Ha már sikerült kikerülnünk az „én vagyok a világ közepe” alapállásból, ami egyáltalán nem könnyű, akkor következik az Úr segítségül hívása. Ez nem vallásos többlet, hanem egzisztenciális minimum, ami nélkül nem indulhat be az ég ajándékozó szeretete. A nem imádkozó ember önmagára van kárhoztatva – s úgy is marad. Szomorú állapot! Olyan ő, mint az úszni nem tudó, akit elsodor a folyó. Egyre csak messzebb a parttól, s nincs segítség. Biztos, hogy meg kell ezt várni? „A kevélységből csak civódás lesz, de a tanács megfogadásában bölcsesség van.” (Péld 13,10) Ha ez még emberi téren is igaz, mennyivel inkább Istennel kapcsolatban: oda kell járulnunk az ő tanácsaiért! Meg kell tanulnunk azt a típusú imádságot, amikor nem a mi kívánságainkat soroljuk már, hanem az ő Lélek által való szavaira figyelünk: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjek…?” (Csel 22,9-11) Akinek ez a fohásza, s hajlandó még a választ is meghallani – az már megmenekült.

Végül ugyanis semmi más nem marad hátra, mint a megismert és megértett jót megvalósítani. Igen, végül, de nem utolsósorban – mert minden a cselekedeteken múlik. A mi közeli, egymásra utalt életünkben nagyon sok „tett” szavakban, beszédben történik – de azért Máriának is föl kellett kerekednie, hogy Erzsébetet, rokonát fölkeresse áldott állapotában Júdea hegyvidékén, és nevezetes találkozásuk a méhükben hordozottak örömével egyáltalán létrejöjjön! (Luk 1,39-45) Azt is megjegyzi az evangélista, hogy Mária „sietve” ment rokona meglátogatására – vagyis nem halogatta a dolgot. El lehet játszani a legjobb pillanatokat, le lehet késni a saját életünkről – ebben az adventben ne így legyen! Tegyük, ami tőlünk telik, mellőzve a szükségtelen elodázásokat – a többit pedig bízzuk Istenünkre: ő nem lesz késedelmes a segítséggel! (2Pét 3,9)

Igénkben tehát figyelmeztetést kaptunk a tél „hátrányai” kapcsán – bizony, legyünk éberek és józanok. Ez biztosan ránk fér. „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek, mert a lélek kész, de a test erőtelen!” (Mát 26,41) Adventben megtanulhatunk virrasztani is, ami a Biblia nyelvén lelki készenlétet jelent. „Az álmot űzd el, készen állj – Krisztus nép: jön, jön a Király!”

Ám a tél jötte része a teremtett világ állandóságának is – ebből pedig azt tanulhattuk, hogy ne legyünk felette ijedősek. Urunk jól elrendezte a nagy összefüggéseket, hűségére számíthatunk! Ne a napihírek jelentsék lelki táplálékunkat, hanem az ő örök igéje: akik hozzá tartoznak, azok ismerik az ő hangját, s követik őt. Mihelyt valóban kitesszük magunkat üzenetének gyógyul a szív, helyreállnak elromlott viszonyok – „…a vakok látnak, a sánták járnak, halottak feltámadnak, és az elgyötörteknek evangélium szól!” (Luk 7,22)

Végül azt is láttuk, ahogy a „tél” bejön a történeti időbe – ahol is mindenkinek meg kell hoznia a maga döntését a Jézus ügyében. Az is dönt, aki nem hoz semmilyen döntést, hanem marad, ahol volt. Cseppet sem mindegy, kérdezi-e egész szívével: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Így dől el ugyanis, hogy mi őbenne vagyunk-e s ő mibennünk – ennél pedig nincs fontosabb kérdés. „Akié a Fiú, azé az élet; és akiben nincs meg az Istennek Fia, az élet sincs meg abban.” (1Ján 5,12) Hívjuk hát és várjuk őt adventi szívvel, élő reménységgel, mert ő – eljön hamar! Így is legyen. Ámen.

Fohász

„Kapuk emelkedjetek, kiáltó szó hallik,

Ím, jön fejedelmetek, az idő hajnallik:

Harmattal rakott feje, véle sok áldása,

Bétölt teljes ideje, hogy minden test lássa.

Ímhol jő a Vőlegény, lelkem, menj elébe,

Keresd nyugtod, mint szegény, gazdag kebelében,

Kedves vendéget várok, szívem ajtajárul

Hulljanak a závárok, mert már közel járul!

Az utat egyengessed, szívemben a mérget

S üröm gyökért égessed, lelkemről a kérget

A keménységet vedd ki, hogy meglágyulhassak:

A gazt s gerendát szedd ki, szememből, hogy lássak!

Isten Báránya jövel, mutasd szelídséged;

Uram, fölemelt fővel, várom idvességed.

Igazság napja támadj, adj világosságot,

Magamnak nincs: reám adj, örök igazságot!”  Ámen, ámen!

                                               (304. dics. 1-2, 4, 6. v.)