Ki maradt közülünk maradéktalanul ugyanolyan mint húsz, negyven, vagy éppenséggel hetven éve volt? Megfoghatatlan a változás: a lényeg titka pedig állandó kérdésként jön velünk – miért élünk, egyáltalán mi marad belőlünk az élet ünnepe után? Az odaát való mindenesetre meghatározza valahogy itteni vendégeskedésünk jellegét – erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2021. december 25.

Karácsony annyi, mint új kezdet

 

Lekció: Ézs 11,1-10

Textus: Mát 2,19-23

„Amikor Heródes meghalt, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában Egyiptomban és azt mondta: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére – mert meghaltak, akik a gyermek életére törtek. Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját, és Izráel földjére ment. Amikor azonban meghallotta, hogy Júdeában Arkhelaosz uralkodik atyja, Heródes után, félt oda visszatérni. Miután pedig kijelentést kapott álmában, Galilea területére vonult vissza, s amikor odaért, abban a városban telepedett le, amelyet Názáretnek neveztek, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak, hogy názáretinek fogják őt nevezni.”

Igehirdetés

Minden olyan mint régen, legalábbis a szívünkben erre vágyunk: az ünnep legyen ünnep! Karácsony bizonyosan a gyermekkori emlékeké – ajándékok, angyalok éneke, családi szeretet, ünnepi asztal… Viszont mit tapasztalunk? Semmi sem olyan, mint régen volt. Felnőttünk, azzal együtt jócskán meg is kérgesedtünk, sőt, a világ is más lett – hamisabb, durvább és ha lehet, még sokkal áltatóbb. Illúzióink egyáltalán nem maradtak, a helyükön zűrzavar és bizonytalanság – de vajon hitünk van-e még…?

„…Templomunk Kálvin-templom,
Nincs benne cifra oltár.
A textus ma is Jézus,
Éppen úgy, mint húsz éve:
Megtöretett a teste,
Megtöretett a teste,
Kiontatott a vére…”

                        (Ady E: Egy régi Kálvin-templomban)

A költő hazaérkezve ezt látja élete keretének: az igei szavakat, a „textust” – bár maga messzi már az egykori időktől, elsodorta az élet gyermekkora templomától. Ám ki maradt közülünk maradéktalanul ugyanolyan, mint húsz, negyven, vagy éppenséggel hetven éve volt? Megfoghatatlan a változás, a lényeg titka pedig kérdésként folyton jön velünk, követ – miért élünk, egyáltalán mi marad belőlünk az élet ünnepe után?

Az evangélista Jézus történetével felel minderre: nem hallgathat a világ előtt arról, amit a Názáreti hozott! A vidéki rabbi, aki körül emberek gyógyultak, tisztátalanok megtisztultak, s még teste megtöretése sem tudta elpusztítani – a világ üdvévé lett! Így írja meg Máté az evangéliumát. Az emberek őróla, a Názáretiről suttogtak ott Jeruzsálemben s egész Júdeában, amikor szigorúan hallgatni kellett felőle, holott nyilvánosan járt-kelt és tanított az országban – ám mindent, amit akkor csak fülbe súgva mondtak róla, utóbb a hegyekről és a házak tetejéről hirdették – immár szerte a világon!

Az evangélista Jézus nevének egyszerű, földrajzi meghatározás-szerű „Názáreti” jelzőjéből is az ószövetségi próféták reménységét, a nézer szót hallja ki (Ézs 11,1 Zak 6,12) – mert az Sarjadékot jelent. Miért volt ez olyan fontos számára? Ézsaiásnál egy megítélt, száműzetésbe hurcolt néphez szólt az ígéret: Dávid házának uralkodói leszármazottak tekintetében nincs folytatása – ám Isai gyökeréből mégis egészen új, friss hajtás támad majd! Máté fél évezred múlva erre a látomásra hivatkozva mondja ki, hogy Isten így adja a Megváltó Názáreti Jézust – az egész a világnak!

Konfirmációs házi feladatként valamikor kidőlt fát rajzoltunk ehhez az igéhez, melynek csonkjából mégis élő, zöld vesszőszál hajt ki… Hat évtized távolából is előttem a füzetlap s velem a gondolat: Isten reménytelen helyzetben is tud és akar egészen újat kezdeni! Emberileg mindennek vége, igaz – ám ő akkor is hű marad. A világ zavarában és jogos aggódásai közepette megbízható szövetséges, aki sosem hagy cserben, mindig lehet rá számítani: „Nem hagylak el téged, sem el nem távozom tőled!” (1Móz 28,15 Józs1,5 Ézs 7,14 Mát 1,23 Zsid 13,5) – olvassuk az egyre ismétlődő ígéretekben, és tapasztaljuk saját életünkben is.

Zakariás próféta idején a romos templom újraépítése maradt félben – befejezőjének kell majd azt a nevet adni, hogy „Sarjadék” – ez is micsoda bátorítás! Életünk sok-sok torzóban maradt igyekezetét idézi a történet – ám Istennél befejezésre kerülnek a legszentebb ügyek! Ő nem hagyja félben üdvösségünk művét, sem beteljesítés nélkül reménységünket (Róm 5,5) – mert valójában pontosan azt akarja, hogy „minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (Ján 3,17 1Tim 2,4)

József nem mer Júdeában letelepedni Máriával és a gyermekkel, ezért a fél-pogány peremvidék, Galilea lesz Megváltónk gyermekkorának színhelye. „Az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be őt” – saját hazájában szinte száműzöttként nő fel! Jeruzsálemhez és általában Júdeához képest úgyannyira jelentéktelen város volt Názáret, hogy az Ótestamentum egyszer sem említi, s talán innen a mondás: „Származhat-e valami jó Názáretből?” (Ján 1,46) A világosság sötétségben fénylik, viszont „akik befogadták őt, felhatalmazta azokat, hogy Isten gyermekeivé legyenek – mindazokat, akik hisznek őbenne!” (Ján 1,12) Urunk Jézus azért vállalta az idegenséget, hogy akik benne hisznek, azok boldogan otthon legyenek először is a saját bőrükben, aztán pedig családjukban, az emberek között – végül pedig még az örökkévalóságban is!

Ő ma sem talál könnyen otthonra az emberi szívekben, túlontúl sok ott a lim-lom – ezért adta nekünk szent karácsony ünnepét. Évente megszólít, keresi jobbik énünket s szeretettel megsimogat, mintha gyermekek lennénk – mi más az ünnep? Emlékek tolulnak, régi képek tűnnek elő, s még azt sem kell szégyellni, ha szemünk könnybe lábad – mert bizony, magunk is voltunk valamikor tiszta szívű gyermekek… S ha most ott a sok fenntartás, seb és zűrzavar – hát megmutatja nekünk a betlehemi Gyermeket: ilyen lehetnél! Csupa új kezdet, fehér füzetlap, jövő és reménység – Isten gyermeke! Az Áldott Fia… Miért nem vagy az? Miért nem hallod ki a „Názáreti” névből a Csemetét te is? Nem a hiányos héber tudásod az oka, egyáltalán nem, hanem kemény szíved, önmagad igazának istenítése. Lám, megint kaptál egy új karácsonyt – vajon lesz-e javadra?

Mert a bibliai emlékezet felidézi Máté szívében evangéliuma írásakor azokat az ézsaiási összefüggéseket is, melyek a lehetetlent is lehetségesnek látták: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán pedig szalmát eszik… A kisded a viperalyuknál játszadozik, és az alig elválasztott gyermek a mérges kígyó felé nyújtja kezét. Nem árt, és nem pusztít szent hegyemen senki – mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja. Azon a napon Isai gyökeréhez fognak járulni a nemzetek…” (Ézs 11,6-10) Természeti törvények fölé bizony csak az emelkedhet, akinek szívében maga az élő Isten ad erőt ilyesmihez – másnak az egyszerűen nem megy. Vajon velem közölheti-e erőit? Akik befogadták a betlehemi Gyermeket, felhatalmazta azokat, hogy Isten fiai legyenek, azok, akik hisznek őbenne – ezt utasítanám el…? Milyen kár lenne!

Mert ők új természet részesei lesznek: a Sarjadék képessé teszi őket „templomuk” befejezésére. Az Első Lélek helyén megjelenik a Második, a mennyből való (1Kor 15,47-49) – s kiderül, nem is olyan lehetetlen egymás vétkeit nem fölemlegetni, szeretetből valódi áldozatot hozni, rettegésekkel mosolyogva, derűsen megküzdeni. Farkas a báránnyal együtt… reménytelen helyzetben is zöld hajtás – hát nem pont ezekre volna szükségünk nekünk is, hogy a család ne tűzfészek, hanem védelmet adó otthon, a jövő pedig ne rémekkel teli borzalom, hanem boldog hazaérkezés legyen?

A Csemete szó ízlelgetésekor a zakariási „templomrenoválást befejező” látomás a legmegkapóbb. Életünk valódi színtere ugyanis nem a hatalmi harcok és a meggazdagodás „siker-kudarc” tengelyén ábrázolható ki, hanem fiziognómiailag, lelki arcképünk alakulásával – mennyi azokból a vonásokból szelíd, jóságos, és támogató!

Egy pesti bérházban történt néhány éve: anyuka vitte haza négyéves kisfiát. Egy egész év kellett a gyermeknek, míg a család után megmelegedett az óvodában, s lassan kezdett már barátokat is szerezni. Kapunyitásukkal együtt bejött egy idős néni is, aki sorra felnyitotta a kukák fedelét. A gyermek kérdezte édesanyját a lépcsőházban, ki ez ott és mit csinál. Egy nagyon szegény néni – aki azért nézi át a kukákat, hátha talál benne valami számára hasznosat. Aztán eszébe jutott anyukának, hogy maradt egy túrós batyu, amit nem evett meg a kisebbik délelőtt a játszótéren. Ez egyébként fiának is kedvenc csemegéje. Megkérdezte a rosszcsontot, kéri-e vagy adják a néninek – az habozás nélkül az utóbbit választotta. Pedig a túrós batyu az túrós batyu… A második emeletről visszafordulva az utcán érték utol a nénit, aki nagyon örült a vacsora lehetőségnek, és szépen megköszönte. Aztán megint haza indulva kérdezte a gyermek a lépcsőházban, hol lakik a néni és hogy hívják. Nem tudom, felelte édesanyja – de valahol a közelben lakhat. „Nem baj – mondta a négyéves kisfiú – legközelebb majd megkérdezzük tőle, és ő is a barátom lesz.”

Ó, Istenem… Hát nem ez a Sarjadék tiszta, gyermeki hite? Érdemes-e egyáltalán másként élni, mint a legkisebbek? Isten országát angyali tisztasággal lehet csak örökölni, sehogy másként – s a szíve mélyén ezt mindenki pontosan tudja is… Mi legyen hát másként, mint eddig volt ahhoz, hogy a karácsony valóban annyi legyen, mint – új kezdet?

Először is vissza az Úrhoz, aki jól végiggondolta életünket – s aki pontosan tudja, mire van valóban szükségünk. Kidobható minden egyéb, ami nélküle való aggódás, keményszívűség, vagy egyéb ballaszt. S hogy tisztában legyünk akaratával, és egyre inkább terveivel is, ahhoz tanácsos őt naponként keresni. Hamar ki fog tűnni, mi a tőle származó, s mi az, amit csak magunk főztünk ki – ha a figyelés valóban őszinte és komoly. Ő azért jött, hogy a megtört szívűeknek enyhülést, a foglyoknak szabadulást hozzon – miért ne adhatná mindezt nekem is?

Aztán tudni, hogy ő nem csak bennünk tud újat kezdeni, de bárkiben másban is – nem nézhetünk hát ellenséges szívvel senki emberfiára. Az meglehet, hogy valaki nem tart még ott, látni és szeretni a Csemetét – ám én magam sem voltam mindig őnála… Ha így nézünk az emberekre, ők is egyre kevésbé látnak majd ellenséget bennünk. Történjen meg a változás először magunkban – s csodálkozva tapasztaljuk majd, hogy tisztul a világ körülöttünk!

Végül hinni, hogy ami így bennünk történik, az a templom helyreállítása. Mert szentély vagyunk mindahányan – miért maradnánk szatócsbolt, kocsma, vagy összeesküvők szennyes, hátsó szobája? Aki Sarjadékként jött, kiűzte a kufárokat a szent helyről – az bennem is a Szentlélek templomát akarja látni. Így lesz a karácsony igazi ünnep, s így leszünk magunk is Isten gyermekei, s nem kevesebbek, mint az örök élet örökösei. Így is legyen – most és mindörökké! Ámen.

Fohász

„Dicsőség, mennyben az Istennek!

Dicsőség, mennyben az Istennek!

Az angyali seregek vígan így énekelnek:

Dicsőség, dicsőség Istennek!

Békesség földön az embernek!

Békesség, földön az embernek!

Kit az igaz szeretet a Jézushoz elvezet:

Békesség, békesség embernek!

Dicsérjük a szent angyalokkal,

Imádjuk a hív pásztorokkal,

Az isteni Gyermeket, ki minket így szeretett:

Dicsérjük, imádjuk és áldjuk…!

Ó Jézus, ne vess meg bennünket,

Hallgasd meg buzgó kérésünket!

Jászolodnál fogadjuk, hogy a vétket elhagyjuk,

Ó Jézus, ne vess meg, hallgass meg!

Dicsőség az örök Atyának,

És értünk született Fiának.

Mindkettő Szentlelkének, áldások kútfejének:

Dicsőség, dicsőség Istennek!”

(326. dics. 1-5. v.)