Őrhelyemre állok

Mit jelent az, hogy valaki „jelen van” hazája életében? Egy ószövetségi példa elég világosan körvonalazza – szánjunk is most időt megértésére. Erről szól az alábbi korszerűtlen elmélkedés.

 

 

Igehirdetés 2022. január 16.

Őrhelyemre állok

 

Lekció: Hab 2,9-14

Textus: Hab 2,1

Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára: figyelek várva, hogy mit szólsz hozzám…”

 

Igehirdetés

Valamikori, az ötvenes évekből való ifjúsági filmek (nem akadt egyéb, ezeken nőttünk fel) kedvenc kiszólása volt a szörnyülködő „Szent Habakuk…!” – ami a vallás finom gúnyolásán túl kedélyesen is hangzott. Tedd nevetségessé, s akkor legyőzted – nagyjából ez volt a rejtett jelszó. A kor egyházakat lejárató és főleg peremre szorító programját ilyen apró eszközökkel is szolgálták – jó pénzért – az akkori kultúrmunkások: rendezők, dramaturgok, színészek, fővilágosítók. Természetesen hamis volt maga a mondat is: Habakuk nevű ószövetségi prófétát ugyanis sosem avatott szentté a római egyház, mi protestánsok pedig egyáltalán nem élünk a „szent” megkülönböztető előnévvel emberekre nézve, bármennyire tiszteljük is őket.

Ma már egészen más eszközöket használnak (messze nem csak a mi tájainkon) – és eszünk ágában sincs hadakozni velük. Legyen nekik az ő hitük szerint. Számunkra a teljes Szentírás most is kánon, s ezt a tényt nem látjuk szükségesnek megvitatni, vagy bárkire ráerőltetni: hitünk és erkölcseink mértéke nekünk Isten igéje. A hatalmas könyvben pedig, ami a Biblia mindössze három ószövetségi fejezetben elbújva, de ott találjuk Habakuk nehezen követhető igehirdetéseit is. Egy mondatát még az Újszövetség is többször idézi: „Az igaz ember hite által él.” (Róm 1,17  Gal 3,11  Zsid 10,38)  Járjuk most körül a könyv fontosabb üzeneteit!

Nyelvészek szerint a szerző babiloni hangzású neve egy ismeretlen kerti növényt jelöl. A próféta családi származása, pontos lakóhelye nem kerül említésre, az írás tartalmából viszont az derül ki, hogy Jeremiáshoz hasonlóan ő is a fölemelkedő babiloni birodalom közelgő, elháríthatatlan és pusztító támadását sejti Jeruzsálem ellen, éspedig Isten kiérdemelt büntetéseként. Miért kell nekünk efféle kétezer-ötszáz éves emlékek értelmezésével egyáltalán foglalkoznunk?

Azért, mert ma is vannak világerők és birodalmak – s ha azok mozgását és cselekvését befolyásolni éppúgy nem tudjuk, mint a korabeli Isten népe a nagy és rettenetes Babilonét – éberségünket, lelki látásunkat azonban kötelesség karbantartani és folyamatosan tisztogatni, hogy magunk is meg ne részegedjünk az általuk felkínált „borok” mámorától. „Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára: figyelek várva, hogy mit szólsz hozzám…” (Hab 2,1)

A próféta egyik legerősebb költői képe éppen a bor, a mámorító ital, amivel világbirodalmak mindig is „itatták” népeiket – saját uralkodói nagyságuk ellenállhatatlan dicsőségét kínálgatva. Ha megnézzük Berlin vagy London múzeumaiban a káprázatos mozaikberakásos asszír-babiloni diadalkapukat, uralkodói paloták fal-részleteit, gránit emlékoszlopait (a helyszínen többnyire elpusztultak) – mindjárt értjük, miről beszél a próféta. Vajon nem ilyesmik mámorában költöznek-e magyar fiatalok ma is idegen országokba: micsoda házak, micsoda jövedelmek – micsoda felhőkarcolók…! Istennek hála, akadnak már visszaköltözők is, ha nem is mindig lelkiismereti okokból (hogy mégis csak mi magyarok iskoláztuk őket adóforintjainkból úgy tizennyolc éves korukig, esetleg felsőbb tanulmányaik befejeztéig is, s tartoznak valamivel ennek a hazának) – de vannak ilyenek, sőt a friss statisztikák szerint immár többen, mint az országunkat elhagyók.

Habakuk próféta sajátos neve arra utal, hogy aki ezeket az igehirdetéseket a templom iratai közt áldozatként elhelyezte, az már a fogságból (Kr. e. 586-516) hazatért, esetleg ott is született, mindenesetre babiloni nevet viselő ember volt – maguk a próféciák azonban sokkal korábban, a közelgő vész előérzetében, még az elhurcolás előtt kerültek leírásra. Szerzőjük az un. kis-próféták közé tartozik, de nem jelentősége, hanem terjedelme tekintetében – hiszen rövid alkotás, szinte csak egy töredék. Erkölcsi magaslata azonban a legnagyobbak közé emeli: megtérésre hív, mert összefüggést lát a nép és elöljáróinak romlottsága, valamint az őket várhatólag rövidesen érő nemzeti katasztrófa között.

Egy ország lényegi állapotát mindig pontosan tükrözi, hogy szellemi emberei mennyiben képesek a kollektív önvizsgálatra és a következtetések tényleges levonására – de ugyanez elmondható bármely kor bármely individuumáról, férfiról és nőről, hívőről vagy hitetlenről. Semmi más nem számít, csak és egyedül az, hogy sorsunk alakulásából mennyire vagyunk hajlandók tanulni, ajándékai vagy próbái révén (ez teljesen mindegy) mennyiben vagyunk készek útjainkat valóban megjobbítani. Minden egyéb porhintés és hiú dicsőség – függetlenül attól, hogy külsőképpen „mire vittük.” Olvassuk csak el a próféta írását, erről szól. Így kell érteni az előbb már idézett igét is: „Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára: figyelek várva, hogy mit szólsz hozzám, s mit felelsz panaszomra.” (Hab 2,1)

Habakuk műfaja ugyanis a panasz: sorolja és sorolja népe s annak elöljárói bűneit Isten előtt – és a látomásában kapott válasz szerint az Úr maga indítja majd ezek következtében egy idegen nép támadását ellenük.

…Útnak indítom a káldeusokat,

ezt a kegyetlen és szilaj népet:

elözönlik a földet,

elfoglalják a házakat,

amik nem tulajdonaik.

Rettenetes, félelmetes nép,

maga szabja törvényeit,

állítja elöljáróit,

lovai gyorsabbak a párducnál,

vadabbak a pusztai farkasnál,

úgy vágtatnak.

Noha messziről jönnek,

száguldanak, mint a zsákmányló sas,

rabolni jönnek,

arcuk csak előre néz,

annyi foglyot ejtenek, mint a homokszem:

csúfot űznek királyokból,

mókáznak a hatalmasokkal.

Kinevetik az erődöket,

földből sáncot emelnek

és elfoglalják azokat,

majd más jut eszükbe

s tovább állnak.

Vétkes ő, mert saját erejét isteníti.”

Aztán a második fejezet már a rettenetes jaj-okról szól (Hab 2,1-20) – amiben sorra megnevezésre kerül, mi mindenért várható a népre ez a veszedelem. Első az igazságtalanság. Nem érvényesül a törvény, nem hoznak igaz ítéletet: a bűnös kijátssza az igazat, a cél érdekében bármikor hazudik. (Hab 1,4) A rendszerbe állított hazugság, mint legitim eszköz – mert „egyetlen célunk van, aminek mindent alárendelünk, s azért az ördög öreganyjával is szövetkezünk” – magyarul nekünk bármi megengedett, ha pénzről és hatalomról van szó. Talán ismerős az eljárás, és nem csak nálunk.

Isten népe kétezer-ötszáz éve leírta szent tekercseire, hogy így nem lehet. Ha valaki nem hiszi, ismételten javasoljuk, olvassa el Habakuk igehirdetését. A cél ugyanis nem szentesíti az eszközt – nem csak a hazugságot, de még a csúsztatást sem. Újságíróknak sem, tévé-személyiségeknek, közgazdászoknak, „influenszereknek” és semmiféle fennforgó személyeknek. Nekik főleg nem. De háztartásbelieknek, vállalkozóknak, sőt mozgássérülteknek, nyugdíjasoknak, katonáknak és diákoknak sem. Egyáltalán senkinek. Ahol a hazugságot, beállítást és átszínezést megengedhetőnek tartják, ott sérül a valóság, aztán rothadni kezd maga az élet – s csak idő kérdése, hogy ki mikor, és hogyan szembesül tettei következményeivel. (Hab 2,2-3)

Erre következik a mohóság, a tisztességtelen haszonszerzés, amire nézve érdekes módon mindenki csak a mások előmenetelét szokta kifogásolni. Aki azonban egyszer eladja lelkét anyagiakért, az már nehezen tudja azt visszavásárolni (Mát 16,26) – Urunk egyértelművé tette ezt tanítványainak. A „piac törvénye” egyáltalán nem Isten Törvénye, hiszen nem számol sem az adott esetben kevesebb információval bíró, sem pedig a rászorult emberrel. Sőt, az un. „ügyes” éppenséggel belőlük gazdagodik meg, hiszen ez a törvény mindig annak ad igazat, aki lehetőleg olcsón vesz, s drágán ad el. Utóbb ezt még saját tehetségének is tekinti, s öntudatot épít rá.

Kálvin János megengedte ugyan még a pénz kamatra kölcsönzését is a polgároknak, de kikötötte, csak annyi haszna lehet a kölcsönadónak, mint a kölcsönvevőnek – vagyis teljesen igazságosan, azaz egyenlően kell részesülniök bármilyen anyagi ügylet hasznából! Ezt sok esetben sem matematikailag, sem közgazdaságtanilag nem lehet pontosan kiszámolni – valami más kell hozzá. Micsoda? Lelkiismeret. Mielőtt azonban hangos hahotában törne ki bárki, hogy ilyesmit ebben az összefüggésben egyáltalán említünk: az effajta szemlélet cseppet sem jelen sorok leírójának találmánya, még csak nem is a keresztyén egyházatyáké, hanem (egyebek közt) – Habakuk ószövetségi próféta üzenete! (Hab 2,9-11)

Aztán jön írásában az erőszak, leginkább pedig a vérontás felpanaszolása. Nagy világjavítók megengedhetőnek, sőt szükségesnek hirdették állítólag nemes céljaik eléréséhez – Urunk Jézusnak azonban egyetlen szava sem legitimizálja, semmilyen okból. Itt akár be is fejezhetnénk a témát, ha nem lenne az erőszaknak sok egyéb formája is, a letorkolástól a másik szavába vágásán át a zsarolásig, a sejtető fenyegetéstől kezdve a hát mögött indított lejáratáson és valótlan állítások millió kábelcsatornán világgá kürtöléséig. Mostanában nem csupán a test megölése tartozik ide – ó, mi nem vagyunk olyanok – hanem a tévé és az un. „közösségi média” elterjedése óta a karaktergyilkosság, a morális lehetetlenné tevés ezer változata is. Világhírű sajtóorgánumok és egyéni podcastok szinte mással sem foglalkoznak, még neutrális hírek is sokszor csak ennek maszkolásai. Tartózkodjunk ismerőseink, de sajnos, ki kell mondani: még szeretteink mások előtt való lejáratásától is! (Hab 2,15-17)

Végül említésre kerül a bálványkészítés – ami ott és akkor fából, aranybevonattal történt, de mára sokkal több verziót kidolgoztunk már. Üresen hagyott szívünket, melynek egyetlen méltó lakója Isten Szentlelke, nélküle megejtik különböző varázslatok. Shakespearnél így fog szamárfejbe szerelmesedni a virág nedvéből készült csepptől az ébredő leány, mert azt látja meg először éjszakai álma után, s vall szerelmet neki, de mindenki is éppen pont valaki másnak, mint kellene – míg rengeteg bonyodalom után nehezen tisztázódnak a dolgok. Amit a költő mulatságosan mutat be a Szentivánéji álomban, az a mindennapok kevesebb derű közti, sokkal több szenvedést okozó lélektani valósága: irreális álmok, káprázatok tömegében élünk, melyek lehetnek pozitív, de bízvást negatív előjelűek is – előbbieknek „divatos trend”, utóbbiaknak pedig neurózis és fóbia a neve.

Ha csak ennyi lenne Habakuk mondandója, bizony, szomorúak lehetnénk. Ám a sok ítélet közül fényesen emelkedik ki a mondat: „Az igaz ember hite által élni fog!” (Hab 2,4) Mert a hit nem káprázat. Ha Isten szavára épül, akkor nem önkényes és nem téves ”látomány” – hanem a létezés fundamentuma, az Örökkévaló jelenléte a változó, kiszámíthatatlan világban! Ő a „Kőszikla”, az Ószövetség sok helyen így nevezi az Urat – aki rendíthetetlen bizonyosság és végleges erő a mulandó számára. Hogyan él mármost az „igaz” hite által?

Először is úgy, hogy nem hagyja magát leitatni egyetlen „birodalom” bora által sem. Olvas a sorok közt és tudja, ha kell, hogy már a bevezetett fogalmak és szófordulatok, divatos kifejezések és vezető tematikák is célzottan kerülnek forgalomba. A legjobb költőket és igazán értékes gondolkodókat azért érdemes olvasni (egyáltalán, valamit is olvasni), hogy a gyanús szavakat, az alattomosan konstruált témákat, sugallt problémákat szellemi edzettségünk következtében könnyebben ki tudjuk szűrni mindennapi szövegekben az igaz közül.

Ez még akár luxusnak is tűnhetne, de nem úgy a következő: az igazság tiszteletének személyes, egyéni kötelessége. Mindnyájan hajlunk a szubjektivitásra, emberi gyarlóságunk egyik közkeletű megnyilvánulásaként – ami viszont mindenkor túlságosan is közeli már az igazságtalansághoz. Miként lehet kigyógyulni az általános emberi alapbetegségből? Átadva szívünket annak, aki méltó tulajdonosa, aki az Igazság Királya – Krisztusnak. Ő meg fog tanítani arra, efelől biztosak lehetünk, miként emelkedjünk elfogultságaink fölé – mert ő maga mind legyőzte ezeket. „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek” – így imádkozott kínzóiért, akik megfeszítették: ez jusson eszünkbe, valahányszor nagyon igazunk van, s méltó haragunkban megbüntetnénk mindenkit érdemei szerint!

Következne a vérontás témája – de korszellemünk jegyében maradjunk csak a morális megsemmisítés, a lejáratás dolgánál. Mindenki tudna pár keresetlen mondatot szólni közeli ismerőseiről, vagy akár családtagjairól is. De szabad-e? Nem saját magunknak ártunk-e ilyesmivel a legtöbbet? Valaki hűséges volt hozzánk szeretetéből egészen a keresztfának haláláig – ő ne adna csöppnyi erőt a hallgatáshoz, amikor kikívánkozik az áruló szó? Nagyobb úr ő ennél: rávezet tulajdonképpeni önmagunkra, a valamikori formára, amiben igazán boldogok tudtunk még gyermekként lenni – mert az örök életnek igéje nála van! (Ján 6,68)

Végül a bálványok, azaz a hamis istenségek. Akad belőlük elég. De önmagában nem ez a baj, hanem ha túlságos jelentőséget adunk, hatalmat biztosítunk valamelyiknek, vagyis behódolunk előtte. Ilyenkor egyedül az élő Isten segíthet, senki más – akit azonban szívből segítségül is kell ám hívni. Feladatát mindenkinek teljesítenie kell, fizetés nélkül senki nem távozhat. „Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára: figyelek várva, hogy mit szólsz hozzám…” (Hab 2,1)

Leghelyesebb magunkon kezdeni a tisztogatást, minden egyéb csak menekülési útvonal. Egyetlen legyőzött tulajdonság egy nap, ha időleges is önmagában, de továbblendít – felszámol valamit az odakozmáltságból. Ez a munka mindenkit holtig kísér, különben „…elpuhulunk, elnehezedünk, kihullatjuk tollainkat, és végül leesünk a földre.” (Empedoklész) Kezdjük például mindjárt Habakuk próféta három rövid fejezetével, s ha jól olvassuk, újra kinőnek tollaink! Így is legyen. Ámen.

Fohász

Aki értem megnyíltál,

Rejts el ó, örök kőszál!

Az a víz s a drága vér,

Melyet ontál a bűnért:

Gyógyír légyen lelkemnek,

Bűntől s vádtól mentsen meg!

Törvényednek eleget

Bűnös ember nem tehet;

Buzgóságom égne bár,

S folyna könnyem, mint az ár,

Elégtételt az nem ad,

Csak te válthatsz meg magad!

Jövök semmit nem hozva,

Keresztedbe fogózva,

Meztelen, hogy felruházz,

Árván, bízva, hogy megszánsz:

Nem hagy a bűn pihenést,

Mosd le ó, mert megemészt!

Ha bevégzem életem,

És lezárul már szemem,

Ismeretlen bár az út,

Lelkem hozzád, mennybe jut:

Aki értem megnyíltál,

Rejts el ó, örök Kőszál!”

                                         (458. dics. 1-4. v.)