Egyértelmű a zsoltárosnak, hogy az ember ne a világból várja lelke világosságát és ragyogását, hanem annak megértett rendjéből – így lesz az Úr törvénye édesebb a méznél, még a szín-méznél is. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2022. január 23.

Aranyló méz

 

Lekció: Zsolt 19,8-15

Textus: Zsolt 19,10-11

„Az Úr ítéletei igazak, mindenestől fogva igazságosak – kívánatosabbak az aranynál, a sok színaranynál is, édesebbek a méznél, még a szín-méznél is.”

Igehirdetés

Nagyapa nyolcvan éves volt, amikor Nagymamával együtt hozzánk költöztek a gödöllői parókiára. Világéletében szerette a gyümölcsfákat, nálunk is ereje szerint gondozgatta azokat a kertben, valamint műhelyében fúrt-faragott szerszámai közt. A legérdekesebb azonban az volt, ahogyan méhészkedett.

Lestük, ha begyújtotta a titokzatos füstölőt, föltette az arcvédő sisakot és az almafa alatti kerti padnál fölnyitotta a kaptár tetejét. Ilyenkor nem volt szabad lökdösődni, hangosan beszélni – mintha templomban lennénk, olyan áhítat uralkodott. Kiemelt a kaptárból egy méhekkel hemzsegő keretet: zümmögtek rajta a kis szárnyas lények, serénykedve a barnás, aranyló sejtek fölött centis útjukon – ő pedig egy számunkra ismeretlen, komoly szempontból megvizsgálta őket. A titokzatos művelet, valamint a kaptár barátságos, édes viaszillata hetven év távolából is velem van. S mivel a 19. Zsoltár mézet is említ, mégpedig egy meglehetősen fontos, hitbeli összefüggésben, ezt mindenképpen előre kellett bocsátani.

A kultuszi imádság első hét versszaka a Teremtésben fedezi fel Isten dicsőségét. Nappal és éjszaka hűségesen váltogatják egymást évmilliárdok óta, a dolog tanítása füllel egyáltalán nem hallható – ám a zsoltárosnak mégis üzenet egy isteni rendről. Mi vajon halljuk-e már? Belegyönyörödünk-e egy napszálltába, amikor elűzött királyként „visszapillant az ég pereméről”, s fölfogjuk-e a hajnal hasadtának ünnepélyes, hangtalan harsonaszavát, amint sötétségből újabb diadalra lendül? Jómagam minden reggel megrendülten tanúja vagyok. Modern emberek elektromosan kivilágított utcáinkkal alig vesszük észre csodáját – ám a zsoltáros szívéből hálaimát zendít!

A második hét versszak már a Törvényben ünnepli a világerőt – ahol olyan szépnek látja, mint ami még a sugárzóan fényes, éltető napon is túltesz. A természet ilyen szempontból tehát csak előszoba, hiszen:

„Az Úr törvénye tökéletes,

felüdíti a lelket.

Az Úr intő szava határozott,

bölccsé teszi az együgyűt.

Az Úr rendelkezései helyesek,

megörvendeztetik a szívet.

Az Úr parancsolata világos,

ragyogóvá teszi a szemet.

Az Úr félelme tiszta,

megmarad örökké.

Az Úr döntései igazak,

mindenben igazságosak.

Kívánatosabbak az aranynál,

a sok színaranynál is,

édesebbek a méznél,

még a szín-méznél is!”

Egyértelmű, hogy az ember ne a világból várja lelke világosságát és ragyogását, hanem annak megértett rendjéből – „az Úr igaz döntéseiből.”  Isten nélkül mindig csak magánál a világnál vagyunk, amit rendszerint az anyag, jobb esetben emberek, események, vágyak és remények képviselnek, még inkább csalódások, olykor betegség és szenvedés, máskor pedig siker és boldogság is – de mindez eltűnik, hiszen „úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás” (Zsolt 90,9) – s mi marad belőlünk, a világ dicső tükreiből, sőt meghaladóiból? Testi tekintetben néhány fénykép, egyre sápadó emlékek – egy-két faktum, végül pedig már az sem. Mármint az Úr nélkül! Ahol az ő intő szavát sosem hallják, hogy általa bölccsé legyenek, s rendelkezései nem örvendeztetik meg a szívet – ott csak a mulandóság marad, az elkerülhetetlen szomorúsággal – hiszen amiben keletkezés van, abban előbb vagy utóbb, de az elmúlás is bizony megjelenik.

Az ő parancsolatai ezzel szemben ragyogóvá teszik a tekintetet: mert a boldogság belülről fakad, vagy sehonnan. Belülről és fölülről. Sehogy másképp fogalmazni nem lehet, mert ez így van: elcsöndesedés és figyelés kell hozzá! Az majd fölüdít, bölccsé tesz és meg is örvendeztet – alig tudja halmozni a zsoltáros az ide vonatkozó jókat. Mikor aztán az aranyhoz ér, mint közkeletűen a lehető legkívánatosabb értékhez, még mindig talál egy annál is jobbat, s ez – a méz.

A dunántúli költő valamikor Horatius-szal a zsebében elvonult ebéd után a méhesbe. A vidéki nyugalmat, aminél pedig alig van értékesebb, felváltotta számára egy napfényes, aranykori zsongás: az örök változás és gyűjtés hangjai mézillatú harmóniában eggyé olvadtak az édes szendergés békéjével. Akinek ma nem adatik efféle idill, és sokan akadnak ilyenek, azok is pontosan tudják, hogy méz és napfény arannyal és üdvvel egy. Életünk napi „egy csepp mézét” ki kell harcolni és elő kell teremteni, ellenünkre ugyanis senki nem fogja azt ránk kényszeríteni. Ettől, és így vagyunk emberek.

De nekünk mégsem a heroizmus az utunk. Hagyjuk meg az antik hősöknek, eposzi leleményességüknek, részben felismert isteni származásuknak: mi kaptunk egy „kiváltképpen való utat” (1Kor 12,31) – mai szóval a legjobbat. Ez sem megy persze áldozat nélkül, mert éppenséggel az odaadás útja – ám ne feledjük, valamikor törékeny faágakon olykor életet is kockáztatva kellett fölhágni az odú mézéért, s egy pálcával kiszedni azt valahogy, de – megtették!

Az első ezért az értelem dolga: a felismerés. Rádöbbenni, hogy mi minden vezeti félre a kótyagos embert. Leginkább önmaga problémája, az én démoni túlhatalma – hogy mindig magával foglalkozna legszívesebben. Legeltetné hiúságát, tapsokat aratna (ezért nézi a vörös szőnyeges pillanatokat) – legalantasabb formában pedig egyszerűen a hasát növesztené. Mindezzel meg kell küzdeni, különben csak csömörhöz, nem pedig mézhez jutunk. Helyesen gondolkodni, egyáltalán: gondolkodni. Nem engedni minden ösztönnek, mert némelyik valóban csak elfojtásra méltó, ahogy megszelídítetlen ősi kígyóként ott ólálkodik ma is a kertek alatt. Másikat közülük föl lehet emelni, óvatosan, de elszántan és hozzáértéssel, tapasztalatok alapján terelgetni, átvezetni magasabb régiókba – emlékezzünk csak a régi egyiptomiak évezredes, nílusi öntöző furfangjára! Ilyesmiket kell kitalálni – persze, egyáltalán nem technikai értelemben.

Ha már van gondolat, akkor következik a hitelesítés. Ez az, amit mi keresztyénként igével élésnek nevezünk – amikor is áhítatban megmérjük elméleteinket Istennek beszédén. Ez szűkebb értelemben az Újszövetség, tágabban pedig a teljes Szentírás – s nagyon jó, ha találunk érvényes magyarázatára is. Miért kellene mindenkinek reggelente feltalálnia a gőzgépet és elektromos forgómotort, hogy munkahelyére eljusson – ha azt hozzáértők már régen megtették? A személyes, egyéni jelleg persze sehol, sosem váltható ki, az ember üdve nem ötéves terv kérdése, még fizikai egészsége sem az – de szinte azonnal megérezzük, amikor egy írásmű a Bibliához képest elnagyolt és felületes, esetleg hamis és hitető, vagy pedig valaki nem veszi komolyan a hivatását.

Az aranyló méz egyetlen cseppje sem hozzáférhető a legfontosabb, a megvalósítás nélkül – mert az élet már csak erkölcsi döntéseken épül, egyszerűen ilyen. Kitartás és komolyság, makacs véghezvitel hiányában szétforgácsolódunk, amint azt valaki képletesen és tréfásan megfogalmazta: „Beruházáshoz pedig beruházásra van szükség.” A legjobb jó szándék is legfeljebb a pokol tornácát tudja kikövezni, ha hiányzik belőle a cselekedet. Egy lakás berendezése, ám még emberi légköre is mindig pontosan olyan, amilyenné az ott lakók azt teszik – milyen is lehetne?

Így áll ez egyéb téren is, leginkább pedig életünk derűjét, aranyszín mézét illetően. Dávid királynak odahozták szégyenletes menekülése közepette Mahanaimban, amint megbánta és háta mögé vetette iszonyatos bűneit, amiket királyi gőgjében követett el (2Sám 17,27-29) – mert Isten számontartja szívünk rezdüléseit s még inkább azt, mit valósítunk meg, s mit nem azok közül! Aki nem áll készen megtenni egyetlen lépést, az hogyan álmodozzon nagyobb távlatokról?

Istenünk azonban nem mindenáron vívódó s állandóan tépelődő embereket akar látni, hanem boldogokat és megbékélt szívűeket – ezért küldte a világba Jézust. Ő az Atya szeretetének inkarnációja, s így a történetben élő ember, még ha akarná sem tudja őt megkerülni. Egyszerűen szembe jön velünk kétezer esztendeje: szólongat gyermekek karácsonyi versében, angyalok énekében, s örök igéje által Írásban és a megírottak hirdetésében. Életünk a mindenkori válasz fényességes valójára – amennyit őbelőle egyáltalán megértettünk, hitelesítettünk, s megvalósítottunk. Általa, igen, személyes általa tapasztaljuk meg sorsunkra-utunkra nézve a legfontosabbat, ami viszont bőségesen elegendő az örök üdvösségre is: „Az Úr ítéletei igazak, mindenestől fogva igazságosak – kívánatosabbak az aranynál, a sok színaranynál is, édesebbek a méznél, még a szín-méznél is.”  Így is legyen! Ámen.

Fohász

„Krisztus, ki vagy nap és világ,

Minket sötétségben ne hágyj:

Igaz világosság te vagy,

Kárhozatra mennünk ne hagyj!

Parancsoljad angyalidnak,

Hogy mireánk vigyázzanak:

A mi gonosz ellenségünk

Messze távol járjon tőlünk!

Emlékezzél meg mirólunk,

Jól tudod, mily gyarlók vagyunk:

Kiket megváltál véreddel,

Úr Jézus kérünk, ne hagyj el!”

                                                   (500. dics. 1,6,7. v.)