Sötét mélységekkel kevesen néznek szembe, amikor a saját életükről van szó – legtöbben kitérnek a belső vizsgálódás elől, csak ne kelljen szembesülni a félelmek igazi gyökerével: Istentől való eltávolodásunkkal. Erről szól az alábbi igehirdetés.

……………………………………………………………………………………………………………………………………………

Igehirdetés 2022. január 30.

Félelem nélkül

Lekció: 5Móz 28,15-69

Textus: 5Móz 28,65-67

„…De még azok közt a népek közt sem pihenhetsz meg, nem lesz egy talpalatnyi nyugvóhelyed sem. Rettegő szívet, szomorú tekintetet és csüggedt lelket ad neked ott az Úr. Hajszálon függ életed, riadozni fogsz éjjel-nappal, és nem bízhatsz abban, hogy életben maradsz. Reggel azt mondod: Bárcsak este volna! Este meg azt mondod: Bárcsak reggel volna! – a te szíved rettegése miatt, amellyel rettegsz s szemeid látása miatt, amelyet látsz.”

Igehirdetés

A prédikációk „textusnak” nevezett alapigéje rendszerint pozitív és biztató, többnyire úgy szokás választani. Útmutatónak szánt írásos bibliai ige-válogatások olykor három különböző helyről is fölemelő, jóságos égi szavakat kínálnak napi lelki táplálékául: Istenünk mindenkor felkarol, áld és boldogít… Mostani textusunk azonban félelmetes és sötét – miért nem követjük a szokott gyakorlatot?

Azért, mert a Biblia összességében nem rózsaszín kötésű kapcsos-könyv, ami finom hölgyek hangulatát hivatott javítani ibolyacsokros illusztrációival, illatos lapjaival – hanem az élet kérlelhetetlen valóságát mutatja fel, annak veszélyeivel együtt – amiben igenis jöhet betegség, szenvedés, terméketlen kínlódás, sőt üldöztetés és rettegés is.

Gyógyászati hasonlattal szólva, szent könyvünk lelki értelemben nem tüneti kezelést és érzéstelenítést kínál föl (bár az orvosi gyakorlatban ezeknek is van legitim helye) – hanem a betegség és megromlottság természetével, alapvető okaival foglalkozik. Nem szórakoztat és főleg nem zsongít vagy elodáz: föltár és komolyan szembenéz.

Mózes 5. könyve a „Deuteronomium” nevet viseli az Ótestamentum latin fordításának Kr. u. 325-ös elkészülte óta, mivel másodszor is tartalmazza, némileg eltérő magyarázatokkal, a Tízparancsolatot. Akkor írták, amikor Izrael rádöbbent már súlyos lelki-hitbeli eltévelyedésére, a „praktikus” istenek imádatának szomszéd népektől átvett gyakorlatára. Azok az istenségek a város védelmére, továbbá a termékenység, az anyagi bőséges biztosítására valók voltak – a zsidó nép történelme azonban kimutatta, hogy ezek a dolgok mind-mind elveszhetnek. Legjobbjai, a papi költő-próféták pedig emlékeztettek a döntő különbségre: a jóléten túl is van valami…! Éppenséggel küldetésük a népek nagy tengerében – hogy az üdv és erkölcs összetartozását, s azzal együtt a kristálytiszta istenhitet képviseljék! A deuteronomista igehirdető nagyon személyes „te” hangon, egyszerre egyénként és közösségként szólítja meg Izrael népét: történelmet felidéző s döntést követelő beszédmódját semmivel összetéveszteni nem is lehet – itt maga Isten beszél!

A legmeglepőbb azonban, hogy erkölcsi tekintetben nem emeli a köznapi élet fölé sem a pusztai, sem a kolostori elvonulást – egyszóval nem hirdet aszkézist megváltó gyakorlatként. Nagyon is elismeri, hogy jó dolog szőlőt ültetni s enni annak gyümölcséből, jó dolog házat építeni, s egészségben, boldogságban lakni azt családunkkal. Amit kimond, összesen annyi, hogy lelki-hitbeli értelemben föl kell ébredni, ha történelmi katasztrófát élünk meg: soha nem jön hozzánk véletlenül egyetlen babiloni fogság sem, Isten népére bizonyosan nem! Tanulni, okulni kell életünk fordulataiból úgy egyénenként, mint nemzeti közösségünkben – s ez annyit jelent, mint visszatérni a Sinai hegyi szövetségkötésben vállalt, Isten vezette útra!

Nem színes operett-illúziókat fest tehát jövőként olvasói elé, hanem nagy áldás lehetőségét egyfelől, másrészt azonban borzalmas átkot és szenvedést is, mert rá kíván ébreszteni, hogy mindenkor részt veszünk jó vagy rossz sorsunk felidézésében. Amit éveink során megélünk, nem önmagában áll, hanem mindig döntéseink sorozatának következménye!

Mélységek fölött járunk egyszerű mindennapjainkban: egészen súlyos dolgokat hívhatunk elő választásainkkal – ám már puszta létezésünk is az Örökkévaló megnyilvánulása: ő adja szemünk világát, amivel jelen pillanatban a réges-régi szöveg magyarázó sorait olvassuk, s ő adja értelmünk egészségét is, hogy fölfogjuk, mi dolgunk a világban. Két lehetőséget mutat fel itt, a Deuterionum fejezetében szent komolysággal, de egyszersmind olyan erővel is, hogy belecsendül a fülünk: egyik Isten beszéde iránti engedelmesség, amit elképesztő áldások kísérnek majd, másik pedig az ige semmibevétele, minden következményével együtt. Nem értjük a dolog súlyát és tragikumát, amíg végig nem olvassuk a szokatlanul hosszú, zaklatott fejezetet (5Móz 28,1-69) – ilyesmit leírni isteni fölhatalmazás nélkül egyszerűen nem lehet.

Az áldások köre tiszta és világos – amit észre kell azonban venni az, hogy a mérhetetlen jókat nem a nép nagyszerűsége vagy tehetsége hozza létre, hanem alázatára felelő, ajándékozó Istene: „Ha engedelmesen hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, megtartod és teljesíted mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ma parancsolok neked, akkor a föld minden népe fölé emel téged Istened, az Úr. Rád szállnak mindezek az áldások, és kísérnek téged, ha hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára. Áldott leszel a városban, és áldott leszel a mezőn. Áldott lesz méhed gyümölcse, termőfölded gyümölcse és állataid ivadéka, teheneid ellése és juhaid szaporulata. Áldott lesz kosarad és sütőteknőd, áldott lesz elmeneteled és hazatérésed. Vereséggel sújtja ellenségeidet, ha rád támadnak: egy úton vonulnak föl ellened, de hét úton menekülnek előled. Áldást bocsát az Úr csűreidre és minden vállalkozásodra, és megáld azon a földön, amit Istened, az Úr ad neked. Az Úr a maga szent népévé emel téged.” (5Móz 28,1-9)

Ilyen gyönyörűséges ajándékokra irigykedve bámulnak a kívülállók, ám ezekhez képest még sötétebben fest a borzalmak felsorolása, amiket fejére idézhet a nép engedetlenséggel. „Ha nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, akkor rád szállnak mindezek az átkok és kísérni fognak téged. Átkozott leszel a városban, és átkozott leszel a mezőn. Átkozott lesz kosarad és sütőteknőd… Elveszel gonosz cselekedeteid miatt, mivel elhagytál engem. Vereséggel sújt az Úr ellenségeid előtt: egy úton vonulsz fel ellenük, és hét úton menekülsz előlük. Megver az Úr tébolyodással, vaksággal és elmezavarral… szétszór téged az Úr az összes népek közé, a föld egyik végétől a másik végéig, de még azok közt a népek közt sem pihenhetsz meg, nem lesz egy talpalatnyi nyugvóhelyed sem. Rettegő szívet, szomorú szemet és csüggedt lelket ad neked ott az Úr. Hajszálon függ életed, riadozni fogsz éjjel és nappal, s nem bízhatsz abban, hogy életben maradsz. Reggel azt mondod: Bárcsak este volna! Este meg azt mondod: Bárcsak reggel volna! – a te szíved rettegése miatt, amellyel rettegsz, s a te szemed látásai miatt, amelyeket látsz.”

Amire mindezzel tanít, az először is az emlékezés. De nem a sebek minduntalan fölemlegetésével s az önigazolás álútját járva, „sorsot” és vádat célszerűen elegyítve – hanem a tisztességes számvetés valamennyi tételét egyenlően elismerve. Nehéz kenyér! Nem kihagyni a dologból önmagunkat, régi tetteinket és döntéseinket, mintha azok ott sem lettek volna, nem is átfesteni azokat kedvezőbb színekkel és mentegetni magyarázó motívumokkal – hanem szembenézni velük s elismerni őket, mint amik a maguk módján, de előkészítették a mát.

A megtisztulás előfeltétele ugyanis a becsületes emlékezés. (5Móz 9,6-8) Erre vonatkozik az intés is: „Szíveteket metéljétek körül, és ne legyetek többé keménynyakúak!” (5Móz 10,16) Fáj vagy nem, a valóságot teljes egészében el kell ismerni. Mindenféle önigazolás, hasítás, átnevezés csak rongálja a helyzetet – ezt már számtalan történelmi példa igazolta. Tályogot nem lehet úgy kezelni, hogy átkötjük nemzeti színű szalaggal, sem pedig azzal, ha mindennek elmondjuk vélt vagy valós okozóját. De egyéni síkon is megvannak a félrevezető megoldások: hallgassunk csak bele családi feszültségek kitárgyalásába (nem nagy öröm). Szubjektív vélekedések ütköznek még szubjektívebb, többnyire védekezésből előrántott s a másik lehúzására törekvő vádakkal, hiszen legjobb védekezés a támadás – hová vezet az ilyesmi? Békességhez bizonyosan nem, legfeljebb újabb sebekhez.

Pedig még mélyebbre kell ásnunk az önismeretben. Oda, ahol a félelmek lakoznak – s azok ott már bizony végképp átvilágítatlan szintek. Mi lesz, ha rám sütik, hogy nem vagyok elég jó szülő? Mi lesz, ha kiderül, hogy némelykor alantas indokok mozgatnak, esetleg lusta is vagyok, tulajdonképpen elhagyom magam, csak a látszatok érdekelnek – és egyáltalán mi lesz, ha úgy igazán magamra maradok? Idegen népek közt szétszórva, mondja a deuteronomista, ahol még a „szállongó falevél zörrenése” is életveszélyesnek tűnik – kire számíthatok egyáltalán…? (3Móz 26,36)

Ezekkel a sötét mélységekkel kevesen néznek szembe, amikor a saját életükről van szó – legtöbben kitérnek a valós belső vizsgálódás elől. Keresnek valami elfoglaltságot, telefonon kibeszélik mindennapjaikat, leginkább fölemlegetik ellenségeik bűneit, csak ne kelljen szembesülni a félelmek valódi gyökerével: Istentől való eltávolodásunkkal. Pedig a zilált, békétlen lélek, aminek meglehetősen biztos jele a félelmek eluralkodása, éppen azért nem lel nyugtot, mert elszakadt Isten atyai szeretetétől, mindenkor üdvözítő akaratától! Nem is lel addig biztonságra, míg vissza nem talál hozzá.

A bibliai történések jelképesen gyakorlatilag mindig erről szólnak. Kivonulás, küzdelem az ellenséges népekkel, családi történetek, templomépítés, száműzetés, hazatérés, imádságok és próféciák: mind egyetlen irányba mutatnak. A mi életidőnkben is zajlanak ilyesmik – csak nem igen kerülnek megértésre s leírásra. Megtörtént a legutóbbi háború idején az Alföldön, hogy repülőről végiggéppuskáztak a veszteglő vasúti szerelvényt. Egy édesanya három és négy éves gyermekeivel rettegve a vagon alatt keresett menedéket, mint a többi utas is. Közvetlen közelükben egy férfit szíven talált a golyó, és azonnal meghalt – de a gyerekek játszottak és hangosan nevettek, mert édesanyjuk biztonságos közelségében meg voltak győződve, hogy itt ők most bújócskáznak…

Gyermekké lenni – milyen lehetetlen, sőt kifejezetten abszurd, ha egyszer már felnőttünk. Pedig erről van szó, gyermekké és újra gyermekké lenni: Isten gyermekévé! Akik vagyunk – hisz voltunk is egykor. Ott rejlik az édes biztonság lenyomata minden lélekben – csakhogy lejjebb, még mélyebben, mint a félelmek és rettegések tárháza. Legalul, ha lehet ilyet mondani – mert ott a helye, mint végső és megdönthetetlen fundamentumnak – mert ez az igazi bázis! Alap, forrás és fundamentum egyszerre, mint a jó gyermekkor – vajon visszatalálunk-e hozzá? Fejezetünk minden szava erre sarkall!

Félelem nélkül élni – ide csak akkor érünk el, amikor énünket egészen az ő kezébe adjuk. Ő azt nem összetörni akarja, hanem átnemesíteni és fölemelni: megtölti Lélekkel, erővel, fénnyel és ragyogással – hiszen „…a fiak szabadok!” (Mát 17,26) Vagy, ahogyan a példázatában olvassuk: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd…” (Luk 15,31)

Mindig vele lenni, csak ővele: ez a hit lényege. Ez volt ott Megváltó Urunk egész földi útja lépéseiben, beszélgetéseiben, gyógyításaiban, tanítása életújító, feltámasztó hatalmában – s ez volt ott a kereszten értünk való halálos szenvedéseiben is. Ezért ültette őt az Atya a maga jobbjára, s ajándékozott neki oly nevet, melyre meghajolnak mennyeiek, földiek és még a föld alatt valók is! (Fil 2,9-10)

Becsülettel emlékezni, igazságosnak lenni még önmagunkkal szemben is – ez mintegy a belépő, ami nélkül egyetlen lépés nem tehető magasabb régiók felé. Gyermekké válni, Isten gyermekévé – egy nyitott ajtó, amin megint csak magunknak kell belépni egy helyre, ahol minden átalakul. Isten közelében élve ugyanis feltétlenül rájövünk, hogy minden a miénk – nála már semmit el nem vehet tőlünk jó vagy rossz sors, egészség vagy betegség, gazdagság vagy szegénység. (HK 1.) Megtaláltuk a lényeget, s az is megtalált minket – félelmeink pedig elmaradnak mögöttünk, mint az elnyűtt ruha. Szabadok leszünk, boldogok és erősek – hiszen magunk is Isten fiai vagyunk, és örökre azok is maradunk. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

„Utad van számtalan sok

Uram, s eszközöd,

Reánk is szent áldásod

Bőséggel öntözöd.

Művednek akadálya,

Szünetje nincs soha:

Úgy tész, amint kívánja

Gyermekeid java!” Ámen.

(265. dics. 4.v.)