Vannak a köznapi valóságnak olyan zónái, ahol nem a mi következtető, esetleg „tudományos” értelmünk és tudásunk, hanem rövid idői távon és mértanilag viszonylag kis területen ugyan, mondjuk egyetlen városban és kedden reggel fél 10-kor, de az előre kiszámíthatatlan bonyodalom törvényei érvényesek – azaz bármi, és annak éppenséggel ellenkezője is megtörténhet! Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2022. augusztus 28.
Ott is segítségül hívta az Úr nevét
Lekció: 1Móz 13,1-18
Textus: 1Móz 13,2-4
„Ábrámnak igen tekintélyes vagyona volt: jószága, ezüstje, aranya. A Dél-vidékről továbbvonult előző szálláshelyei mentén egészen Bételig, addig a helyig, ahol korábban is sátorozott Bétel és Aj között, annak az oltárnak helyéig, amelyet ott először készített. Ott is segítségül hívta Ábrám az Úr nevét.”
Igehirdetés
Az „egyiptomi kaland” Ábrám (akkor még csak ez volt a neve) életében olyan kitérő, amiről nehéz megmondani, Istentől való volt-e, vagy csak olyan vargabetű, ami elkerülhető lett volna. Az ő vándorló, nyugtalan lénye félig mitológiai magasságokban, félig azonban történelmi realitásként jelenik meg a Szentírásban, az árnyékok valószínűtlenül hosszúak: hetvenöt évesen, az Úr szavára indul ki a szökőkutas terek, függőkertes, padlófűtéses házak káldeai városából, Úr-Kaszdimból – hogy aztán csaknem ezer kilométert (!) vándoroljon nagycsaládjával pusztai körülmények között. Kilencvenkilenc esztendősen metélkedik körül, s száz, amikor Izsákot nemzi – felesége, Sára pedig kilencven éves, amikor gyermeket szül… (1Móz 17,24 1Móz 17,17) Történetüket, élményeiket szájhagyomány őrizte minden valószínűség szerint több variációban és legkevesebb ezer éven át, míg Kr. e. 600 táján, vagyis kétezer-ötszáz évvel ezelőtt egységes, írott narratívába foglalták, ahogyan most előttünk áll a Bibliában.
Adatszerű értelemben bizonytalanság övezi, vajon mikor járta útját a „minden hívők atyja” (Róm 4,16) csupán saját józannak hitt belátása, s mikor Isten közvetlen vezetése szerint: ránk, olvasókra van bízva, hogy kibányásszuk ezt az elbeszélés szövetéből. Nincs azonban nehéz dolgunk: igénk ugyanis minden esetben tudat, amikor Ábrám isteni kijelentést vett, hogy mit cselekedjen – hallgat viszont, ha csupán ő szánta el magát valamire, például az aszály miatti egyiptomi kivándorlásra. Utóbbi esetnek kell tekintenünk e nevezetes kitérőt – a konkrét részletek értelmezését pedig egészen ránk bízza a Szentlélek.
Megérthetjük a bekövetkező bonyodalmakból, hogy itt tényleg csak emberi erők működtek. Éhség támad a megígért földön – menjünk hát máshová… Az Úr egyértelműen megmondta, hogy neki és utódjainak adja Kánaán földjét, de eljön a pillanat, amikor Ábrám mégis azt mondja: „Ahol jobb a megélhetésem, ott a hazám…” Magyarázhatjuk a dolgot a nagy szűkösséggel, életveszéllyel – és igazunk is van. Ugyanakkor viszont eszünkbe jut, hogy mindez Isten világos kijelentése nélkül, sőt ellenére történik – s akkor már azt kell mondjuk: nem véletlenül veszi el a fáraó Ábrám feleségét magának egy időre. A világon mindenből lehet és kell tanulnunk – az életünk során bekövetkező negatívumok pedig biztosan ide tartoznak. Ábrám a maga módján okosnak gondolta magát: majd azt mondom, a húgom ő – és életét valóban megkímélték, ennyiben sikeres is volt, de a feleségét elvették tőle. Ha ilyesmiből sem tanul valaki, hát járjon is a maga feje után – az Úr vezetése nélkül bizony e fajta „eredményekre” lehet jutni.
Miért nem keresik emberek Isten akaratát? Mennek előre, mindenkor fölpanaszolva persze a körülményeket, s nem mondhatjuk, hogy nincsenek körülmények. Ó jaj, nagyon is vannak. Mégis, lehetne például segítségül hívni az Urat – ám nem, elvagyunk mi nélküle, és döntünk „a körülményekre tekintettel.” A következmények azonban pontosan megmutatják, talán nem így kellett volna. Történetünk utalásos, indirekt módon üzeni ezt meg: amikor Ábrám végre visszakapja feleségét a fáraótól, aztán már gondolkodhat az események felett… A hosszú elbeszélés lényege ugyanis éppenséggel a refrénként visszatérő üzenet: „Ott is segítségül hívta Ábrám az Úr nevét.” (1Móz 13,4) Ahol pedig nem teszi, minduntalan csak a körülményekre, vagyis a „vízszintes” összefüggésekre tekint, ott furcsa dolgok történhetnek – s bizony, történnek is.
A Szentírás egyik legfontosabb, középponti mondanivalója: Istent keresni kell. Ő ugyan mindenhol és minden időben jelen van – nekünk van eltompult köznapiságunk miatt szükségünk arra, hogy őt keressük és aztán rácsodálkozzunk: szándéka velünk jobb a legszínesebb fantáziáinknál. Igen, folyamatosan törekedni kell akaratát megismerni már gyermekségünktől, mégpedig egész szívünkből, egész lelkünkből, egész elménkből és minden erőnkből! Egy darabig ugyanis simán mennek a dolgok akár nélküle is, mehetünk útjainkon – de mi lesz a rendkívüli és döbbenetes helyzetekben? Mi lesz, ha a fáraó egyszer tényleg szemet vet Ábrám feleségére, Sárára? Mi lesz, ha jön a betegség, a veszteség, a gyász és a keserves ráébredés? Mi lesz, ha „vége a tudománynak”?
Itt jegyzem meg, az emberi tudománynak (ha már ezt a szót használjuk), tényleg vége bizonyos pillanatokban. Tizenkét órával a nagyon fontos esemény előtt nem lehet halálpontosan megmondani, lesz-e vihar, vagy nem lesz egy adott földrajzi egység, mondjuk egy kb. 20 km átmérőjű város felett. Aki követi a nyilvános, műholdról készített radarképeket a felhők és frontok olykor elképesztően gyors és kiszámíthatatlan vonulásáról, irányváltásairól (az interneten megtalálható), az laikusként is kijelentheti: bizonyos ritka körülmények közt akár 2-3 órára sem lehet megdönthetetlen előrejelzést adni, lesz-e ott erős szélvihar, zivatar, villámcsapás, jégeső – vagy nem lesz! Bizony, vannak a köznapi valóságnak olyan zónái, ahol nem a mi következtető, esetleg „tudományos” értelmünk és tudásunk, hanem rövid idői távon és mértanilag viszonylag kis területen, mondjuk egyetlen városban és kedden reggel fél 10-kor, de az előre kiszámíthatatlan bonyodalom törvényei érvényesek – azaz bármi, és annak éppenséggel ellenkezője is megtörténhet!
Visszatérve Ábrámhoz (a név „nagy atyát” jelent, míg Ábrahám már »A Nagy Atyát«) – ő aztán megtapasztalta, hogy ez így van. Odáig még ki tudta számítani a dolgokat, hogy maga mi módon maradhat életben, ám hogy a fáraó összefüggést talál majd Sára elrablása („feleségül elvétele”) s egy sok halált okozó járvány között, ezért egy idő után vissza fogja őt kapni, mindnyájukat pedig kiutasítják Egyiptomból – odáig már nem. Ilyen fordulatok nem kalkulálhatók, de az élet produkál cifraságokat.
Hazatért tehát, és „…továbbvonult előző szálláshelyei mentén egészen Bételig, addig a helyig, ahol korábban is sátorozott Bétel és Aj között, annak az oltárnak helyéig, amelyet ott először készített. Ott is segítségül hívta Ábrám az Úr nevét.” Ebből láthatjuk, hogy egyrészt ugyanazon a vonalon „tért meg”, ahol elment – miként a vonatnak is vissza kell tolatnia, ha téves váltóállítás miatt más irányba ment. Ezt nem lehet megtakarítani. Aki rossz szokásokat vesz fel, például szenvedély-betegségbe tévedt, annak legalább annyi időig kell „szoktatnia” magát a megtisztulás irányába, mint ameddig elfele ment attól! A baj ott szokott lenni, hogy hibás vonásainkat például egyáltalán nem is vesszük észre, sőt, erényeinknek véljük. Mintha Ábrám sosem tért volna vissza Egyiptomból, a gazdag és anyagi civilizációt tekintve magasabban álló országból, hanem a viszonylagos jólét miatt a fáraó parancsa ellenére ott bujkált volna visszakapott feleségével…!
Másrészt pedig ez az ember nem csak tényleg visszafordult, hanem újból segítségül hívta az Úr nevét – vagyis immár ismét érdemben keresni kezdte Isten akaratát. Nehogy azt gondolja valaki, hogy itt csupán egy kegyes cselekményről van szó, valami „vallásos” gesztusról: Ábrahám élete és egész jövője forog kockán! A nagyszerű ígéretek, hogy annyi leszármazottja lesz, mint égen a csillag és tengerparton a homokszem, meg hogy a föld minden nemzetsége áldást nyer majd általa, s folyton bolyongó, nyugtalan életével szemben egyszer neki is lesz hazája, saját földje, ahol otthonosan élhet, „meghívhatja felebarátait a szőlőjébe és a füge alá” (Zak 3,10) – ezek tényleg csak akkor jönnek el, ha ő egész szívével keresi az Urat, másként nem!
Így kell értenünk a visszafordult (megtért), s immár Ábrahámmá váló férfiú felől a híradást, hogy ő ott ismét segítségül hívta az Úr nevét. Ez a pillanat, az őszinte és szívbéli könyörgés mozzanata az, ahol az ő egyiptomi „kivándorlása” – a lényeget tekintve bizony vargabetűje – lezárult. Ahol ez ma is történik, ott mindenekelőtt véget ér az „én” nagy és feltétlen uralma. Abbamarad az önbizalom diktatúrája, mely szerint „kétféle vélemény van: az egyik az enyém, a másik pedig a helytelen.” Emberek nem csupán kinyilatkoztatják már, szerintük „hogy állnak a dolgok” (jellegzetes fordulat), hanem szívük szerint és minden erejükkel érdeklődnek az Úr szándékai felől, sőt, sokkal inkább megkérdezik még egymást is életük dolgairól! Ez az kettős-egy odafordulás első jele annak, hogy tényleg valami fontos történt.
Aztán következik egy szeretetben való elmélyülés. Ábrahámmal együtt vándorolt unokaöccse, Lót – és neki is sok jószága, sátrai, juhai és marhája volt. Össze is vesztek pásztoraik, mert a föld nem bírta el mindkettőjüket. A kritikus időkben így szólt Ábrahám: „Ne legyen viszály közted és köztem, az én pásztoraim és a te pásztoraid között, hiszen rokonok vagyunk! Hát nincs előtted az egész ország? Válj el tőlem: ha te balra tartasz, én jobbra megyek, ha te jobbra mész, én balra megyek.” (1Móz 13,8-9) Anyagi vonzatokkal bíró konfliktusok idején – lásd: örökösödési ügyek – csak az tud ilyen nemes lelki magaslatot képviselni, aki valóban elmélyült a szeretetben. Nem kerget már álmokat a másik ember iránt, annak milyennek kellene lennie, s nem is őriz semmilyen haragot iránta, “most én következem” – hanem a józan realitások talaján áll. Nem áll bele a pásztoraik kölcsönös vádaskodásába a sajátjai oldalán. Sőt, előzékenyen Lótra bízza még azt is, melyik vidéket választja magának! Ismeri az életet, nagyon is ismeri, ám – szeretettel szemléli azt. Még a legyőzött ellenfelet sem szabad mértéktelenül megalázni, mert abból jó nem származik – az un. békekötésnél és azt követően is mindenkor tekintetbe kellene venni érdekeit.
Így lesz azonban Ábrahámé a jobbik rész: a mohóbb Lót „fölemelve szemeit”, vagyis alaposan megszemlélve a tájakat a Jordán környékét választja – mert az, mielőtt az Úr elpusztította volna Sodomát és Gomorát, olyan volt, mint az Úr kertje, mint Egyiptom Nílus-öntözte virágzó vidékei. (1Móz 13,10) Ábrahám viszont szívből bízik Istenben, hogy az nem fogja őt kisemmizni, ha a látszólag kopárabb vidék lesz is övé – s idők múltával tényleg kiderül, bizalma az Úr iránt, valamint nagylelkűsége unokaöccsével szemben nem kicsit, hanem nagyon is megtérül!
Tudni visszafordulni, ha kell, amikor csupán a magunk feje után mentünk s így jutottunk zsákutcába – ezt hívjuk megtérésnek. Nincs emberi életút, ahol soha ne volna szükség rá, hiszen többnyire mindnyájan a körülmények, azaz a „vízszintes” összefüggések világában időzünk. Tudni segítségül hívni az Urat, ismét és ismét keresni őt és akaratát, nem is akárhogyan: „teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből!” (Márk 12,30) Erre, ha igazi és tényleg megvalósításra is kerül, mintegy magától következik már a szeretetben való elmélyülés, ahol az ember áldozatra is képes. Igen, áldozatra, amiről mindig csak utóbb derül ki, hogy sokszorosan megtérül – mert Isten bizony „a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.” (Jak 4,6) Próbáljuk ki csak egyszer is, és nem fogunk csalatkozni – sőt, életstílusunkká fog válni. Ezt hívják Isten-gyermekségnek, másképpen keresztyén életgyakorlatnak, és ebből következik az a nagy megbékélés, amit más ezen a világon nem adhat. Ámen.
Fohász
Urunk Jézus, aki mindvégig megmaradtál az alázatban, egészen a keresztfának gyalázatáig, taníts minket szavadra figyelni, megfordulni, visszamenni téves útjainkon s újra igazán keresni téged! Hadd váljunk meg az önhittségnek még írmagjától is, és hadd álljon újra az irántad való bizalom életünk tengelyében. Segíts megérteni, hogy aki elveszíti életét teérted, az nyeri meg azt, éspedig mint örökkévalót. Ámen.
