Mi a „mérték”? Az élet megmaradása, sőt üdvösséges kiteljesedése. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2022. szeptember 11.
Jól ment férjhez
Lekció: 1Móz 24,1-67
Textus: Mát 16,27
„…megfizet mindenkinek cselekedetei szerint…”
Igehirdetés
A nők helyzete minden időben bizonytalan volt, holott egy család stabilitását sosem a férfiak adták. E paradoxont még az sem oldja föl, hogy a téma kezelése és értelmezése az idők során rengeteg változáson ment át, hiszen a nők közönséges, pénzen vett munkaerőtől kezdve a dekoratív, „megjelenési” státus-jelképen át a szabadság és függetlenség szimbólumáig szinte minden lehettek (utóbb élmunkás traktorosok, rendőrök, majd pedig ökölvívók és ketrecharcosok is) – csakhogy a legfontosabb és ma hangsúlyosan lenézetten, „hagyományosnak” titulált szerepükből, az életadásból és otthonteremtésből valahogy kiforgassák őket. Hogy jelenleg hol állunk ebben a dologban, nagyjából mindenki tudja – ha máshonnan nem, saját tulajdon élethelyzetéből.
Az említett igyekezet ugyanis mára meglehetős sikerre jutott: az érzékenyebb (és valójában erősebb) „gyengébb nem” sok tagja láthatólag már kisebb részben tudja, mi is a tulajdonképpeni dolga és méltó eszközei az élet mozgatásában, bővítésében és megőrzésében – helyette többnyire önmagával foglalkozik, saját problémái kötik le. Meg kell nézni egy női magazint, milyen témákkal teli – érzelmek és kapcsolati kérdések az egész vonalon, testápolás (főzés már nem), továbbá ezotériának nevezett okkultizmus, lényegében jóslások „életsegítségei” a sok lelki bizonytalanság enyhítésére. Miért is lenne ez másként, mikor a férfiak sem tudják többé, miként emelkedjenek a világ, főleg pedig önmaguk fölé – s egyáltalán mi volna az a tartalom, ami valami tényleges „győzelem”, azaz emberi nemesedés irányába mutatna…
Bibliánk nem elvi kérdésként kezeli ezt a nagyon is fontos témát, hanem különböző elbeszélések formájában járja körül, s ezek kiegészítik egymást. Kiemelkedően világos közülük Rebeka egyébként különös története: férjhez megy valakihez, akit soha nem látott – női szemmel a dolog minden tekintetben maga a horror. Nem kell-e előbb alaposan megnézni, megszagolni, szokásait megízlelni, hogy életre szövetséget kössek vele..? Ki hallott még ilyet!
Ám az események sodrásában egészen más szempontok kerülnek a figyelem fókuszába: olyan emberi alapállás bontakozik ki előttünk többek, valójában egy egész nagycsalád élet-döntései révén, amit a történet leírói (ezredéves, vagy még régebbi szájhagyomány anyagát írásba öntve) további nemzedékek sorának szántak – mértékül.
Mi ez a „mérték”? Az élet megmaradása, sőt üdvösséges kiteljesedése. Veszélyek ugyanis mindig voltak, nem is akármekkorák: háborúk, rablóbandák garázdálkodásai, alattomosan pusztító járványok, lelki őrületek nem ma törnek először az emberiségre. Ezúttal azonban belülről zajlik a támadás az élet ellen, mikor is a világot meghatározó civilizáció lényegében elvesztette hitét, s a keletkezett vákuum kitöltésére fabrikált pótvallás jóléti, fogyasztási igényei messze fontosabbak, mint legalább annyi utódot hagyni, mint önmaga nemzedéke volt.
Külön tetézik a helyzetet a katasztrófát (hamisan) vizionáló ideológiák: a fiatalok ezek jegyében ugyanis még kevesebb gyermeket vállalnak, hisz „azok karbon-lábnyomot fognak hagyni” – s az élet megtagadásával magukat még a világ megmentőinek is képzelik, miközben a gerjesztett válságokból busás hasznot húzó befektetői csoportok a kezüket dörzsölik. Az atomháború elkezdését bátorság és helytállás, sőt kormányzati alkalmasság kérdéseként exponálják s szándékát megtapsolják – semmi túlzás nincs hát a történelemnek nem hogy jólétben való „megszűnéséről”, inkább legsötétebb és legveszélyesebb mélypontjáról beszélni.
Nem hittük, hogy idejutunk.
Pár ezer évvel ezelőtt azonban voltak „másként gondolkodók”, akik a nagy- és dédszüleiktől hallott regéket összegyűjtötték, rendezték, s ezek sorában megőrizték számunkra azt is, miként kapott feleséget Izsák, Ábrahám és Sára fia – éspedig távoli rokonságuk köréből. Sok jót meríthetünk a történetből. Mindenekelőtt megismerjük az atmoszférát, ami ennek a „családnak” belső életét hitbeli tekintetben jellemezte: istenhit uralkodott s az imádság a mindennapok legfontosabb, magától értetődő mozzanata volt. Nem vallásosságról és ájtatos kegyességről van szó, hanem vezetett életről – „vérre menő”, nagy döntéseknek az Úrra figyelő szívvel meghozataláról! Ez egészen más dimenzió.
Amikor az a kérdés, megszülessen-e egyáltalán még egy gyermek, vagy kockáztassa-e valaki családi örökségét egy összeköltözéssel, netán válasszon-e új „hazát” valami jobbnak tűnő megélhetésért – akkor cseppet sem mindegy, milyen hangokra hallgat s mely erőknek enged – a végösszeg, a facit ugyanis csak évtizedek során fog majd megmutatkozni. Így volt ez mindig, s pontosan így van ma is. Amilyen a hitünk, olyan lesz az életünk.
Ám lássuk a részleteket Ábrahám és családja sorsából, amint az elbeszélés bemutatja. A „nagy Atya” (ez az Ábrahám szó jelentése) tudja, hogy nem sátrai, juhai, marhái és tevéi teszik gazdagságát: ő kapott valami különlegeset, ez pedig – a hite. Körülnéz a világban, van rá módja elég – s látja, hogy mások életét egyáltalán nem Istenhez tartozásuk határozza meg. Hanem mi? A hiúság, a gazdagodásból fakadó hatalomérzet, az egyéni vágyak és remények. S ő nem akar így élni.
Sokakkal szemben ő hallja Isten hozzá intézett szavait és – komolyan is veszi azokat. Azok szerint rendezi be életét, pontosabban egyáltalán nem rendezi be életét azon kívül, hogy folyamatosan próbál az Úr szándékaira figyelni. Nem mindig sikerül, vannak vargabetűi – de lélekben, belső tájékozódásában mindenkor visszatér hozzá, s ez a visszatalálás a világon a legfontosabb dolog. Ha ez nem volna, szétzüllés és leépülés lenne családban, közösségben és munkában, egyszóval mindenhol. Ha pedig egészség, jólét és gyarapodás van, az kizárólag az ő ajándéka, amiért naponta köszönettel tartozom, de az sem baj, ha fontosabb állomásoknál akár komolyabb hálaáldozatot is teszek. (1Móz 12,8 1Móz 13,2-4) Az Úr is figyel, miként bánok az ő ajándékaival: vállrándító nyegleséggel, mindent magamnak elkönyvelve, önhitten – vagy pedig hálával és méltó tiszteletadással. Ennyit magáról Ábrahámról.
De ott látjuk a damaszkuszi Eliézert is, aki „A nagy Atya” egyik szolgájának gyermekeként örököse is lett volna, míg Izsák meg nem született (1Móz 15,2) – őt küldi, hogy a távolabbi rokonság köréből hozzon feleséget későn született fiának. Meg is esketi erre – ne vegyüljenek el leszármazottai a kánaáni népek között. Mégsem a faji, vérségi leszármazás a gondja, hanem a drága hit – annak megőrzése, átörökítése fontosabb számára mindennél. A szolga pedig nem csak esküt tesz minderre, hanem alázatos és imádságos szívvel meg is tartja fogadalmát – mert az Úr jó munkatársakat is ad azoknak, akik az ő útjain, tulajdon ügyében járnak. Ha nem olvasta volna el még valaki a bibliai történetet, hamar pótolja. (1Móz 24,1-67) Miként doboghatott az öreg szolga szíve, amikor gazdájának legjobb tíz tevéjén megérkezett Aram-Naharaimba, a távoli rokonság körébe, akik valamikor maguk is Ábrahámmal tartottak: „Uram, most mutasd meg, ki legyen az…” És Isten megmutatja neki!
Ahogyan ezek a keleti emberek beszélnek egymással, a szolga és a rokonság, az megindítóan szép. Megint csak az tanácsolható, el kell olvasni: minden szavukban ott az emberség, ott van Isten tisztelete, s ami ezekből „vízszintesen” szükségképpen következik: a teljes valóság elismerése. Beállításnak, háttérből manipulálásnak sehol nincs nyoma, nem akarnak ők Isten helyébe lépni, mint a mai ember. (Ó, az ő nagy-nagy magányossága, meg példátlanul fájó sebei…) Nem. Két lábbal állnak a földön mindahányan – de a hitet közben egy percre sem tagadják meg!
S végül Rebeka. Egy lány a forrásnál, korsóval a vállán. Boldog akar lenni, mint a többi lányok is. Nem baj, így van rendjén: ha már a fiatal lányok sem hisznek a jövőben, akkor igazán nagy baj van. Ott aztán váratlanul egy idegen is, aki mégis nyelvjárásukat beszéli, ez inni kér magának a lány korsójából – nem baj. „Messziről jöttetek, merítek uram a tevéidnek is!” Kitölti a vályúba, ami maradt még edényében, s már szalad is le újra a forráshoz! Mennyi víz kell tíz tevének úgy 3-400 kilométer pusztai vándorlás után…? Nem baj, hozok nektek annyiszor, amíg csak elég nem lesz. Az idegen hálából egy arany karkötőt és függőt húz elő. Pedig ő nem azért tette – egyszerűen ilyen. Hiszen a karaván tagjai fáradtak, szomjasak!
Hányszor tapasztaltuk már, hogy Isten csak megáldható dolgokat áld meg – ám azt mind a két kezével! Mert mint említettük, ő is figyel minket. Ha ember volna, még azt mondanánk felőle, gyűjti rólunk a tapasztalatokat – ám itt többről és másról van szó. „Megfizet nekünk cselekedeteink szerint” – miért kellene ezt a sokszor felhangzó bibliai igét csak és kizárólag büntetés-oldalról érteni…? Lám, Rebeka „jól megy férjhez” – holott sosem látta leendő párját. Aki nem érti, annak nem lehet ezt elmagyarázni – aki viszont nyitott szívvel figyel legalább a saját életére, annak nem is kell. Egy lány boldog akar lenni – s az is lesz. Semmi baj nincs azzal, hogy valaki megbecsülésre, harmonikus életre, szeretetre, szép otthonra – boldogságra vágyik: Isten is ezt akarja nekünk adni! Boldog és szép életet. Becsüljük meg, ha csak kicsit is részünk lehet benne!
Amit Rebeka felől még tudhatunk a történet kikerekedése alapján, az annyi, hogy férje, Izsák megvigasztalódott mellette édesanyja, Sára halála után. Ez azt jelenti, hogy mindketten jók voltak egymáshoz, vagyis szépen éltek házasságukban. Mintegy visszakapták a gyermekkor védettségét, boldog, ajándékokkal teli Édenjét párjuktól: vágyni sem lehet ennél többet. Ahol követelik, tegyél boldoggá – ott szinte sosem adatik meg, viszont ahol önként, szeretettel kiszolgáltatják egymásnak ezt a nagyon fontos földi jót, ott „a fecskék is fészket raknak az eresz alatt…” (Népi mondás a családi boldogságról.)
Földi életünk öröme mégsem azonos az üdvvel, legjobb pillanataiban is csak utal rá. Isten gondolata viszont mindnyájunkkal kapcsolatban nem kevesebb (1Tim 2,4) – s pontosan ezt, és nem mást kell szem előtt tartanunk a próbatételek idején! Ő az üdvöt munkálja ajándékaival, de arra készítget a nehéz idők révén is: nála „…minden együtt munkálkodik a jóra!” (Róm 8,28) Így lesz egy hitből vállalt döntésből életboldogság: Rebeka és Izsák nem elvesztik, hanem megtalálják egymást. Ritka szép történet, amiből bárki erőt meríthet saját életére nézve.
Ábrahám ügye a hit megőrzése, továbbadása: szülők és nagyszülők szeptemberi évkezdéskor – de máskor is – el ne feledkezzenek erről! Eliézer alapjában egy idegen, kívülálló, azon kívül, hogy szolga – ám eskü-megtartó hűségével jelen lesz Isten nagy, jövőt készítő munkájában. Őt ugyanis, az egek Urát (református hagyományunk egyik nagyon lényeges tanítása szerint is) nem csupán templomi liturgiával, de mindennapi helytállással is igen derék módon lehet szolgálni! Rebeka pedig csak boldog akar lenni, mint mindenki más – viszont az Úr fölemeli és átnemesíti boldogság vágyát valami még magasabbá, mert ez a korsót vivő leány maga is ígéretből élő, hitre alapozó utat jár be: ez pedig már megáldható az egek egeiből is. (5Móz 10,14) Így is legyen mindenhol, ahol emberek boldogok akarnak lenni! Ámen.
Fohász
Uram, segíts rád figyelő, hangodra hallgató hittel döntenem a fontos útelágazásoknál. Te adtad valamikor szüleimet, életem párját, aztán leszármazottaimat is – hadd legyek mindenek javára, amíg csak itt lehetek – egykor pedig fogadj magadhoz, az örök menny fénykörébe! Ámen.
