Mit jelent az, hogy Jézus az „Elsőszülött”? Azt, hogy övé minden gazdagság. Nála bőven van türelem és megbocsátás még ott is, ahol az emberek szűkkeblűek egymással. Ő tud erőt adni azoknak, akik megfáradtak és meg vannak terhelve, és ki tudja nyitni a jövőt azok számára is, akik örökre befékezettnek vagy akár kisiklottnak érzik magukat. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2022. szeptember 14.

Nehezen érthető, de fontos I. Ki az elsőszülött?

Lekció: 1Móz 25,19-34

Textus: Mal 1,2-3  Róm 8,29

“…Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem…”

„…Mert akiket eleve ismert, azokat el is rendelte, hogy az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, s ő legyen az Elsőszülött sok atyafi között.”

Igehirdetés

A Biblia hatalmas könyv, amely sok hangon szól – mégis ugyanazt mondja minden sorában. Mi ez az „ugyanaz”? A helyes emberi alapállás, ahogy mindenkinek, mindenhol és mindenkor élnie kellene. Ez olykor törvényben, máskor krónikában, zsoltárban, igehirdetésben, nemzetség-táblázatban vagy éppen lakodalmas énekben jelenik meg: onnan kifejteni és megérteni azonban nekünk, olvasóknak kell – a különböző kommentárok és magyarázatok csak segítenek a maguk szempontjai szerint. Kommentárokat egyébként magában az Ószövetségben is találunk saját, archaikusabb szövegeihez fűzve – az Újszövetség pedig folytatja ezt a prófétai hagyományt, mégpedig a Krisztusban kapott kijelentés örömével szólva az élet nagy titkáról.

Azért kell mindezt előrebocsátani, mert hitben elinduló lelkek próbálnak épülni a Bibliából, ám az Ószövetség olvasását hamar föladják. Nem értik, mit olvasnak, s tegyük hozzá – sokszor valóban nem is érthetik. Miért? Mert minden ószövetségi betű igazán helyesen csak a testté lett Ige, Krisztus felől értelmezhető: az ő érkezését készíti elő másfél ezer év vallásos története! Róla, az istenfiúságról, a megvalósult Igéről szól az egész Biblia, éspedig mind az Ó, mind az Újtestamentum. Ha nem így olvassuk, akkor ma is fölhatalmazva érezhetnénk magunkat ellenséges népek kiirtására – de nem érezzük. Miért nem? Mert az Újszövetség, melynek mi népe vagyunk (Jer 31,31-33 Luk 22,20) egyetlen betűjével sem jogosít fel senkit hite nevében tett erőszakra. Az Ószövetséget önmagában olvasva ott van rajta a lepel, ami csak Krisztusban tűnik el róla. ( 2Kor 3,14-16)

Mi a „Krisztus nevébe keresztelkedtünk bele” (Csel 2,38 1Kor 6,11 Zsid 8,6) – ezért az Ószövetség iratait is kifejezetten keresztyén szemmel olvassuk: nála magasabb szempont számunkra nincs. Isten iránt gyermeki bizalommal és hálával, szívünkből keresve az ő üdvözítő akaratát, embertársaink iránt pedig méltányos szeretettel törekedünk élni: ehhez ad mértéket az evangélium Jézus személyében, tanításában és áldozatában – az Ószövetség pedig hatalmas példatárat vonultat fel ennek az emberi alapállásnak körvonalaihoz és problémáihoz. Novum Testamentum in Vetere latet, Vetus Testamentum in Novo patet” – az Újszövetség benne rejlik az Ótestamentumban, az Ótestamentum pedig az Újtestamentumban nyílik fel, ahogy a régi teológiai mondás tartja.

Számos nehezen érthető, de fontos téma pendül meg mindjárt az ősatyák életében, amik értelmezése nélkül nehéz továbblépni a Szentírás összetett szövetének fölfejtésében. Ábrahám hite és vezetett élete az alap, fiának, Izsáknak azonban ikrei születnek Rebekától: Ézsau és Jákob – akik már az anyaméhben vetélkednek egymással. Utalás ez a belőlük fakadó testvérnépek történelmi kihatású, szüntelen békétlenségeire, és egyszersmind annak tárgyalása is, mit jelent az „elsőszülöttség”, ami az ókori Keleten elsősorban a családi javak öröklését biztosította, ám az ősök hagyománya hűséges őrzésének kötelezettségét is magába foglalta!

Elmondhatjuk, hogy ebben a történetben koncentráltan megtalálni már az emberi gyarlóságokat és az élet ambivalenciáját: miért lesz ikertestvérek közt életre szóló hadakozás, ha ugyanazon apától és anyától származnak? Rebekának, az anyának rossz előérzetei támadnak, mikor tapasztalja, hogy méhében tusakodnak a magzatok, s megkérdezi az Urat a dolog felől. A válasz:

„Két nép van méhedben,

Két nemzet válik ki belsődből:

egyik nemzet erősebb lesz a másiknál,

de a nagyobbik szolgál a kisebbnek.” (1Móz 25,19-23)

Nem értjük, mit vétett az egyik s mivel érdemelte ki a jót a másik – tudomásul kell vennünk, hogy a valós élet produkál egyenlőtlenségeket akár ugyanabból az anyaméhből származók között is. Áldás vagy átok-e a többlet – majd az dönti el, ami történni fog, vagyis ahogyan magukat viselik – amint adottságaikkal, tehát tehetségeikkel és fogyatkozásaikkal bánnak. A valóság homályban maradó hányada nincs hatalmunkban, a magunk része felől van felelősségünk – egyedül a Szentlélek teheti az élet ambivalenciáját világossá és egyértelművé. Mi már csak a történelmi végeredményt látjuk: „Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem…” (Róm 9,13)

Van azonban egy „belső iránypontja” is történetüknek, amikor a testvérek sírva kibékülnek majd – mindent innen kell igazából értenünk. Odáig ugyan még sok különös esemény lezajlik: becsapás és becsapottság, gyilkos indulatok, menekülés a messzi távolba, húsz év taposómalom, végül megrázó Isten-élmény és erkölcsi fölülemelkedés sikereken és lelki sebeken, meggazdagodáson és halálos irigységen egyaránt – a végső beteljesedés pedig az üdv allegóriája. Olyan szép, hogy alig hisszük, ilyen is történhet…

Pedig a főszereplő Jákob nem jár mindig egyenes úton. Sátorlakó és anyjának kedvence, ikertestvére Ézsau viszont szőrös testű, szabadban élő vadászember, akit apja azért kedvel, mert maga is szívesen eszik vadat. Utóbbi egyszer éhesen hazaérkezve egy tál ételért eladja elsőszülöttségét öccsének „minek az nekem” felkiáltással – aki viszont jogalapot nyer így az atyai áldásra. Csellel és anyai segédlettel tényleg meg is szerzi a félig vak Izsáktól annak halála előtt – ám a bekövetkező anyagi meggazdagodásáról az évtizedek során világosan kiderül, messze nem minden, ha hiányzik mellőle a jó lelkiismeret és az isteni áldás.

Ebben a családban senki nem makulátlan, mint általában az életben sem – a maguk módján valamennyien hozzájárulnak egymás útjának megnehezítéséhez. A szülők más-más módon szeretik iker gyermekeiket: mindkettőnek megvan a maga kedvence… Ez olyasmi, amiből életre szóló neheztelések keletkezhetnek, s valóban – a testvérek közt gyilkos indulatok támadnak. Önmagunk lelkének átvilágítása volna a gyógyszer, de az itt nyilvánvaló módon hiányzik már a szülőknél is. Nem csoda, hogy a testvérek közül egyiknek „megvan a magához való esze”, anyjával összejátszva csal és hazudik az áldásért, a másik pedig (önhibájából) anyagilag kisemmizett, emberileg pedig megsebzett lélek, akinek csak a bosszú marad. Jákobnak menekülnie kell s felnőtt élete nagy része száműzöttségben telik, ám bátyjának, a nem kis joggal duzzogó Ézsaunak életét sem belső béke jellemzi.

A lelkünk átvilágítása, azaz indítékaink őszinte megvizsgálása napi feladat, de fontosabb ügyekben, amilyen az öröklés és egyéb messzebb ható dolgok, kivált alapvető lenne. Szinte mindenhol elmulasztják, s ezzel sok kárt okoznak emberek nem csupán egymásnak, hanem saját mivoltuk épségének is – hisz másokat kizárva szeretetünkből és méltányosságunkból leginkább tulajdon lelkünk ellen vétkezünk! Mindennapjaink során belesüppedünk a tennivalókba, és összezárva saját lelkünk érzéseivel gyakorlatilag ki sem látunk magasabb, nemesebb igazságok felé. Marad az egyéni érdek, ami ideig-óráig véd ugyan, ám a végső összegzésnél édeskevésnek bizonyul. Önző voltál barátocskám, hitetlen, nem is volt valódi Isten-hited, csak valami önigazoló máz a felszínen, szeretet pedig írmagjában sem mutatkozott utadon – ilyesmiket olvas fejünkre tulajdon lelkünk – mikor pedig „végítéletről” még szó sincs, csupán lelkiismeretünk hangjáról… Hát ezért kellene az a bizonyos lelkünk átvilágítása naponként, éspedig kérlelhetetlenül: látni, hol tartunk a valóságban – a mennyei skála mértéke szerint! Amihez  viszont az ige, Isten szava szükséges, hisz magunkban csak a saját elfogult érzéseink teremnek meg, semmi más.

Izsák és Rebeka szemünk előtt mutatják föl, ami egy valóban hívő családban szigorúan tilos volna: „klikkekbe” tömörülve összefognak – egymás ellen…! Az eredmény katasztrofális, nem is lehet más.

De lássuk az ikertestvéreket. Az apa-kedvence (vagy neveltje) fiú rendszerint igyekszik túl férfias lenni: Ézsau tehát szabadban élő vadász lesz. A „mama-kedvence” gyerekeket nem kell bemutatni, többnyire elpuhultak, könnyebb utat választók lesznek – mindenesetre ilyenné válik az otthonülő Jákob. Nem én születtem előbb? Nem baj, megoldjuk – s anyjával szövetkezve megtalálja a megoldást, hogy övé legyen az elsőszülöttséget biztosító atyai áldás. Csalás, amihez még hazudni is kell – minket azonban csak a végcél érdekel, az e világi boldogulás és gazdagság... s nem tudják, hogy az áldás valami egészen más!

Így kerül sor életveszélyre és menekülésre, hazátlanságra és otthontalanságra. Ami a legfurcsább, pedig tulajdonképpen magától értetődik, hogy a csalót is – becsapják. Nem is egyszer, amikor hét év szolgálat után nem Rákhelt adják hozzá feleségül, akit szeret, hanem annak nővérét, Leát – hanem anyagi dolgokban, bérét illetően számtalanszor. Isten nem ver bottal, szokták mondani, s ez így is van. Jákob pontosan ugyanazt kapja, amit magának megengedhetőnek tartott bátyjával szemben: csalást és kisemmizést. Így jön az életben gyanakvásra gyanakvás, agresszivitásra agresszivitás…

Ami mégis nagyon szép a történetben, hogy Isten fönntartja magának a jogot, hogy belenyúljon az eseményekbe. Ahol bűn volt, nyilvánvaló kapzsiság, sőt családi összeesküvés, még ott is megváltozhat minden. Ha évtizedek múltán is, de elindul valami tisztulás. Biztos, hogy ennyit kell várni ilyesmire…? Nem kár minden rendezetlen lélekkel telt napért? De bizony, nagyon is kár. S bár még sok minden történik, amíg minden letisztul (folytatjuk majd a történet magyarázatát is), de elbeszélésünk szavak nélkül már most kimondja: az igazi elsőszülöttség sem Jákobot, sem Ézsaut nem illeti. Az a „felülről született” ember kizárólagos méltósága: „…Mert akiket eleve ismert, azokat el is rendelte, hogy az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, s ő legyen az Elsőszülött sok atyafi között.” (Róm 8,29)

Mit jelent az, hogy Jézus az „Elsőszülött”? Azt, hogy övé minden gazdagság. Nála bőven van türelem és megbocsátás még ott is, ahol az emberek szűkkeblűek egymással. Ő tud erőt adni azoknak, akik megfáradtak és meg vannak terhelve, és ki tudja nyitni a jövőt azok számára is, akik örökre befékezettnek vagy akár kisiklottnak érzik magukat. Emlékezzünk csak beszélgetésére a samáriai asszonnyal, a vámszedő Zákeussal (összesen egyetlen mondatot tudunk belőle, de az milyen!), és emlékezzünk a naini ifjúra vagy Lázárra, akiket föltámasztott a halálból – vissza fogjuk kapni életkedvünket! „Embereknél lehetetlen, de Istennél nem – mert minden lehetséges Istennél.” (Márk 10,27)

Ha mi ezt hittel hisszük, akkor tudni kell az első helyről máshová kerülnie az anyagiaknak. Tökéletesen semmibe venni nem kell és nem is lehet, testben élünk – de vegyük észre, hogy Ézsau és Jákob ikertestvéri életét pontosan az rontotta meg legjobban, hogy (elvileg) egyiknek „mindent sikerül megszereznie”, másiknak nem – legalábbis az így értett „elsőszülöttségből” ez következett lelkük számára. Olyan, de olyan félsütetű az ember, amíg így gondolkodik! Az egyiknek tényleg sikerült, de nem volt tőle boldog, nem is lehetett, mert az áldás, ami közel hozza Isten szeretetét hozzánk valami sokkal, sokkal több mint anyagi gyarapodás. De erről majd legközelebb, ha Isten is úgy akarja.

Ne adjuk át szívünket mindenestől szubjektív érzéseinknek – erről szólt a szülők gyermekeik közül „kedvencet” választó családtörténete. Szomorú, de kétségkívül befolyásolták ezzel életútjukat, nem is akárhogyan. Érzések vannak, hogyne lennének, nem kell és nem is lehet kiiktatni őket, ám ahol azok diktálnak, ott kiszámíthatatlanok a következmények. Nem megszüntetni, hanem átvilágítani kell érzéseinket – s ebben elsőrendűen Isten igéje, a Szentírás van segítségünkre. Éljünk vele úgy az Új-, mint az Ótestamentum révén!

Tartsuk távol szívünktől a családi „maffiázás” árnyékát is: abból hosszú távon kizárólag kár származhat. Tiszta szívvel és egyenesen éljünk – titkolózást, hát mögötti összefogásokat lám, éppen egy ótestamentumi történet ítél meg igen keményen. Tanuljunk következményeiből: a csalót megcsalják, az összeesküvővel szemben összeesküsznek – az élet már csak ilyen.

Végül pedig lássuk be, ahol az anyagiak témája uralkodik, az „elsőszülöttségből” összesen ennyi maradt (Mát 6,24) – onnan nem csupán a szeretet, de a valódi áldás is messze távozik: mert ott az igazi „Elsőszülöttről” még csak sejtelem se lehet. Pedig volt már születése előtt hatszáz évvel is – olvassuk csak el Ézsaiás próféta könyvének 53. fejezetét! Keressük hát őt, Megváltó Urunkat, és minden egyebek ráadásul – megadatnak! (Mát 6,33) Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk, te mindent tudsz, látod a mi szívünket is. Segíts abban, hogy méltók lehessünk örök rangunkhoz, amit te hoztál el számunkra Krisztus Urunkban. Áldunk téged, kedvező Atyánk, hogy eleve ismertél, sőt eleve el is rendeltél arra, hogy mi Fiad ábrázatához hasonlatosak lehessünk! Ámen.