A világ fiából, de vigyázat, valakinek bizony még a „szülei leszármazottjából” is Isten gyermekévé válni – ez már tényleg új minőség. „Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatából, hanem Istentől születtek.” (Ján 1,13) Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2022. szeptember 19.
Nehezen érthető, de fontos II. Nem Jákob lesz ezután a neved
Lekció: 1Móz 31,17-34
Textus: 1Móz 32,29
„…Nem Jákob lesz ezután a neved…”
Igehirdetés
Ebben a bibliai szakaszban történetünk főszereplői nem csak csalnak, a családi „konkurenciát” megkárosítva, hanem lopnak és hazudnak is. Ha a nagyobb összefüggésekből kiragadva, a „rajta lévő leplen át” olvassuk (2Kor 3,14-18) a szöveget, nyugodtan megbotránkozhatunk – s igazunk is lesz. Hiábavaló bizonyos ószövetségi helyekről védelemül azt mondani, hogy Mózes csak később jött, itt még nem is volt Törvény: mert a Tízparancsolat erkölcsi tekintetben mindenkor érvényes, örök normákat rögzít, amik ellen lám, jóval „kőbevésésük” előtt bizony bőségesen vétkeztek maguk a Bibliában megnevezett ősök is. Nem olvashatjuk e beszámolókat úgy, mint a romantikus regényeket, ahol vannak jók és rosszak, angyalok és ördögök: itt senki sem makulátlan, viszont némelyek eljutnak erkölcsileg valahonnan valahová – ez viszont a világon a legfontosabb, ami történhet.
Ézsau és Jákob esetében pedig pontosan erről van szó. Nem nevezhetjük „fejlődésnek”, mert a szót a használhatatlanságig lejáratták dicső 20. századunkban, aminek részleteire most a jó ízlés okán nem térünk ki – viszont megjelenik olvasmányunkban a vallástörténet egyik leginkább központi jelensége, a megfordulás. Valaki megy egy úton ilyen vagy olyan okokból, s egyszer csak rádöbben, hogy ez így nem jó. Lehettek előnyei a dolognak, mondjuk a meggazdagodás és folyamatos gyarapodás, ám az illető mélyebb énje nagyon is érzi: ez önmagában édeskevés, sőt, a hozzá alkalmazott és megengedhetőnek tekintett eszközök miatt legkevesebb a szürke zónába tartozik – s még csak nem is csupán adózási szempontból.
Körülírva és történetbe öltöztetve az áll előttünk, amit az Újszövetség már megtérésnek nevez (Luk 3,9-10 Csel 2,38), vagyis az alapokat illető életváltozás, ahol nem csak „átáll” valaki egy másik táborba (ilyet láttunk eleget, mikor adott okokból nagy volt a tolongás a damaszkuszi úton). Csoportot változtatni nem is olyan nehéz: eddig nem jártam templomba, most hozzáfogok. Lesz belőle nyereségem, hiszen ha nem remélném, nem is tenném: társas kapcsolatok, mosolygás, áhítatos hangulatok, egyházi óvoda és iskola, kirándulások, nyaralások, beszélgetések… Jákob esetében azonban messze más a dolog magnitúdója: megváltozik a neve – ami a régi Keleten azt jelentette, hogy „ez egy másik ember.” Bibliánk azt is meghatározza, milyen értelemben más – mert lehet ám, mint a cirkuszban, csupán bukfencezni – teszik is sokan. Ez a más, amiről itt szó van felülről születés – vagyis az, hogy valakinek radikálisan átalakul Istenhez való tartozása. A világ fiából, de vigyázat, bizony még valakinek a „szülei fiából” is Isten gyermekévé válni – ez már tényleg új minőség. „Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatából, hanem Istentől születtek.” (Ján 1,13) Ahogy pedig maga Jézus mondja: „Bizony, bizony mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát!” (Ján 3,3)
Lássuk, mi minden övezi ezt Jákob életében, mert hallatlanul gazdag, eseményekben dús a történet. Bátyja, Ézsau valóban „eladta” neki elsőszülöttségét, de szorultságában, éhesen, mondjuk úgy, hirtelen felindulásból tette, tulajdonképpen súlyosan vétkezve – amit nem hogy kérni, de még elfogadni sem lett volna szabad Jákob részéről, ha akkoriban már igaz ember lett volna. Hogy aztán az áldást formálisan is megszerzi hozzá apjától, vagyis jogilag (s látszólag) rendben lesz a dolog – semmit nem változtat azon a tényen, hogy Ézsau részéről az apja iránti tisztelet, az ő részéről pedig a testvére iránt emberség súlyosan csorbult. Az, hogy „te, bátyám vétettél” engem egyáltalán nem jogosít fel arra, hogy akkor én is szabadon véthetek – bárhogy is ez a mindenkori „adok-kapok” morálja! Ez az egykori, méltatlan gondolat s a belőle fakadt megszégyenítő, trükkös eljárás, mint valami ősbűn ott lappang a háttérben Jákob minden meggazdagodása mögött – éspedig évtizedeken át.
Apósa eszén is túljár, s ezt a dolgot már kivált rátermettsége jelének tekinti – ám kiderül, semmit nem ér az egész: amíg Ézsau búsul, hogy neki nem megy úgy, ő csak a mindenkori második lehet, holott elsőnek született, ő már elvesztette örökségét, tulajdonképpen lénye egész méltóságát – addig nincs jó íze Jákob számára még a falatnak sem. Ráadásul apósa, Lábán vissza is él szolgálataival, számtalanszor megváltoztatja bérét – úgy érzi hát, mikor meggazdagodik, hogy joggal hagyja őt faképnél. Magával viszi családját és minden szerzeményét. Lábán utánuk ered, s csak időközben kapott éjszakai látomása miatt nem bántja – sor kerül azonban közöttük egy tisztázó beszélgetésre, amikor mindketten elmondhatják panaszaikat – s ami még fontosabb, kölcsönösen meg is békülnek. Bárcsak sok ilyen rendbehozó beszélgetés lenne ma is!
Megjelenik egyéb figyelemre méltó motívum is. Rákhel és Lea férjük oldalára állnak a férfiak vitájában, ami lélektanilag a szüleikről való leválás mozzanata, s mint ilyen a tényleges felnőttkor belépője. Ahol ez nem jön el, marad a szülőtől függés, vagy pedig radikálisan jön el (pl. a szülő halála esetén, függetlenül attól, hány éves korban következik be), ott rendszerint megbillen a gyermeki psziché normális, organikus működése, s nagyon vigyázni kell az ilyen bázison született döntésekkel.
Rákhel, mintegy ennek a jelenségnek illusztrációjaként, búcsúzóul ellopja apja házi bálványát is, s aztán hazugsággal menti magát, amikor felelősségre vonnák – ami már egyáltalán nem Isten gyermekeinek szokása. Azt is mondhatjuk, még nem tart ott, ahol férje nemsokára tartani fog, amikor is Jákobból (mely név bizony összefonódott a csalással) – az éjszakai látomás és küzdelem során „Isten harcosa” lesz. Felesége a saját ötletei révén vinné előre családja üdvét, amint azonban kiderül, meglehetősen életveszélyesen. Isten külön gondoskodása, hogy nem lesz belőle rokoni vérontás. Ennyire őszinte, emberi történet az, aminek tanúi vagyunk – leírói semmit nem kozmetikáznak az ősök gyarlóságain! Az sem menti egyébként Rákhel tettét, hogy talán azt akarta demonstrálni, nem is istenek azok a bálvány-figurák, nincs is semmilyen hatalmuk – azonban mindenkor „eszközeink árulnak el”, ahogyan ezt Németh László megállapítja egy helyen. Amit megengedhetőnek tartunk céljaink eléréséhez (ez esetben a lopást és azt követő hazugságot, de ide sok minden behelyettesíthető még) – az rólunk beszél.
Azért kell ennél a pontnál megállnunk, hogy észrevegyük: döntéseink mindig akkor mozognak legalacsonyabb színvonalon, ha pusztán önmagunk boldogítása a cél. Itt szinte mindent megengedhetőnek tartunk, hiszen „nekem is jár boldogság.” Ilyenkor kiabálnak az emberek egymással, mégsem értik a másikat – sem annak cselekedeteit, de még a szavait sem… Az agresszív stratégiák pedig, amiket az elkeseredett lélek alkalmaz, kizárólag csak rongálnak mindenen. Ide tartozik a gúny, a követelőzés, a másik vétkeinek magunkat mentő és magyarázó fölemlegetése, mindenekfelett pedig a kényszerítés bármely formája, beleértve a „passzív agresszív” szeretet-megvonást is.
Magasabb fok ennél, ha valaki tud már nem csupán a saját fejével gondolkodni, és elismeri ellenlábasa szempontjait is. Ez a „tárgyalásos út”, amire sajnos, elég kevesen képesek, mert néhány szó után már fölcsapnak az indulatok, s kezdetét veszi egymás átnevelésének eleve reménytelen kísérlete, azaz a veszekedés. Pedig az emberi létezés talán legrangosabb ajándéka Istentől éppen a szó, amit lehet – tessék figyelni – beszélgetésre is használni, nem csak egymás leckéztetésére vagy éppen legázolására! A kulcsmozzanat itt az, hogy amint Istennel való „beszélgetésünk”, azaz imádságunk érdemben újraindul, csodálatos módon azonnal meghalljuk egymás hangját is: megértjük félelmeit, tisztába jövünk keserveivel, átéljük nehezen gyógyuló csalódásait – egész állapotát. Más út egyszerűen nincs is a szeretet gyakorlására!
Pedig van még ennél is magasabb fokozat. Amikor szeretetben hozott döntéseinknél már azt is tekintetbe vesszük, milyen viselkedési mintát hagyunk örökbe egy-egy eljárásunkkal gyermekeinkre, unokáinkra. Mert ők onnan indulnak majd – nekik az lesz a mérce, amit tőlünk látnak. „Amint akarjátok, hogy az emberek cselekedjenek veletek, ti is úgy cselekedjetek!” (Luk 6,31) Felelősségünk őértük kiterjed arra is, szülőként soha nem szabad férjnek és feleségnek gyermekei előtt veszekednie. Egyszerűen tilos, mert azzal az ő életüket is rongáljuk, nem csupán a magunkét – ehhez pedig nincs jogunk. Keresztyén ember ezt minimumként kell fölvegye maga számára.
Jákob anyagi tekintetben „saját lábra állása” jelentős haladás, pedig semmi ahhoz képest, hogy eljön az idő, amikor már erkölcsileg is önmaga fölé nő. Nem csak testvére, Ézsau szempontjait képes már érteni, sőt elfogadni, de majdani leszármazottjai moráljáért is küzd azon a nevezetes éjszakán a Jabbók révénél, amikor áldást kér, sőt könyörög Istentől! Ezért az alázatáért, hogy már tudja, semmit sem ér nagy vagyona Isten áldása nélkül, hangzik a mindent megváltoztató kijelentés: „Nem Jákob lesz ezután a neved!” (1Móz 32,29) És itt valóban lezárul egy szakasz, s kezdődik egy másik: lelki értelemben új ember születik – ám ezt majd a következőkben fogjuk részletesebben tárgyalni.
Parányi életünk paramétereit születésünkkel hozott tulajdonságok, családunk jellege sok tekintetben meghatározza, ám mégsem mindenestől. A nagy kérdés mindenkor megmarad, mit kezdünk a magunkkal hozott tulajdonságokkal és a készen kapott családi normákkal, valamint az egyénileg kialakított szokásainkkal (mindegyiken lehet változtatni, ha nem is könnyű, sőt néha szinte lehetetlennek tűnik) – vagyis minden azon múlik, hogyan viseljük gondját saját személyiségünknek. Nem kell örökre egy helyben maradni senkinek, és most nem geográfiai értelemben szólunk: ahogy Jákob ötről hatra jut hitében és erkölcseiben, az akár újszövetségi történet is lehetne! Nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, személye Lévi Máté, vagy még inkább Zákeus előképe. Ennyire összefonódnak a dolgok azok számára, akiknek „van füle a hallásra” (Luk 8,8 Luk 14,35), és akikre nem az érvényes: „…látván nem látnak, hallván nem hallanak, és nem értenek.” (Mát 13,13)
Rákhel és Lea követik férjüket, a maguk módján teszik, amire képesek – nekik még a gyarlóságaikból is lehet okulni. Ébernek kell lennie minden hívőnek, mert senki nem üdvözülhet helyettünk. Cselekedeteink jönnek velünk, másra a felelősséget át nem háríthatjuk – amit mi teszünk meg, mondunk ki, mulasztunk el – azért még családunk tagjait sem okolhatjuk. “Azért vannak a súrlódások, hogy ledörzsöljék rólunk a rozsdát” – mondta egy bölcs ember – és úgy hiszem, pontosan igaza is volt.
Milyen jó, hogy a legnagyobb terhet, elrontott egykori döntéseink méltó büntetését, és legrosszabb szokásaink kemény bilincsét is levette már rólunk Isten Báránya! (Ján 1,29) Nekünk annyi maradt, hogy a vétekről elismerjük, vétek volt, őszintén megvalljuk legalább Istennek, és ami a legfontosabb – elhagyjuk azokat. Ha ez a három megtörtént, nem kell többé bánkódjunk felőlük, mert Isten is a „háta mögé vetette” azokat, olyan messzire „mint napnyugattól napkelet van!” (Ézs 38,17 Zsolt 103,9-12) Főleg pedig egymás vétkeit nem kell többé fölemlegessük, ha néha tisztázó beszélgetésekre szükség is lehet – de azokban a beszélgetésekben (nem kell túlragozni a dolgot, a kevesebb több!) nem a másik megalázása vagy manipulálása, hanem kizárólag megértése lehet a cél. Emlékezzünk Jákob és Lábán pusztai tárgyalására, s gondolkodjunk el, ha nem vagyunk képesek ilyen komoly egyeztetésekre. Mert e hosszú történetet ezért, s nem másért írták le, immár kétezer-ötszáz évvel ezelőtt – a mi életünkért és üdvösségünkért! (Ján 20,31)
Igen, ilyen gazdag a Szentírás. És mi is nagyon gazdagok lehetünk, ha helyesen olvassuk. Így is legyen! Ámen. (Folytatjuk.)
Fohász
Istenünk, te sokszor és sokféleképpen szóltál hajdan az atyáknak a próféták által, köszönjük, hogy minket is méltóknak ítélsz erre. Nyisd ki igéd gazdag tárházát előttünk naponta, hogy újra és újra felfogjuk, nem érhetjük be kevesebbel – nekünk is a lét legfelső fokára kell törekednünk! Ámen.
